Evangélikus Őrálló, 1912 (8. évfolyam)

1912-03-16 / 11. szám

62 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1912 takozó szavunkat, mert ugy tudjuk, hogy a jezsuita-rendet Mária Terézia s fia és kormánytársa II. József 1773-ban eltörülte, amikor szept. 20-án kelt placétumával kihirdette, hogy XIV. Kelemen pápának ugyanezen óv jul. 21-én kelt „Dominus ac Redemtor Noster" kezdetű bullájával egyetért, azóta sem az országgyűlés, sem a király ez intézkedést hatályon kivül nem helyezte 8 igy az alkotmányunk értelmében még ma is teljes érvényben van. A rákosszentmihályi jezsuita-pártolók örömét megzavarni nem akarjuk, velük örültünk volna mi is, hi a község területén akár az állam, akár a prémontreiek, vagy más jónevii tanitó szerzet állit főgimnáziumot, csak azokhoz a protestáns és fölvilágosodott gondolkozású urakhoz, akikre az ország sorsa van bizva, fordulunk azzal a tiszteletteljes, de határozott kérdéssel: mikor akad már oly bátor férfiú, aki a legilletékesebb helyen, az országházban magát a kultuszminisztert minden szépitgetés nélkül megkérdezi, mi is van tulajdonképen azokkal az ujabb időben oly sokat emlegetett jezsuitákkal? Tényleg el van-e törülve e szerzet, más szóval ki vannak-e tiltva az ország területéről s van-e arra joguk, hogy itt ingatlan vagyont szerezhessenek? Ha a miniszter ily tartalmú interpellációra kielégítő választ nem ad, akkor aztán készséggel leporoljuk mi is az ellepett régi fóliánsokat, s elmondjuk közelebbről véleményünket és miként „Az Est", mi sem fogunk megijedni attól a fenyegetéstől, hogy „P. Bús Jakab a Jézustársaságnak magyar tartományfőnöke megbízza dr. Bonta Károly ügyvédet" a további lépések megtételére, Blatniczky Pál. Uraim, rossz útra tértünk! Aki az „Evangélikus őrálló" és az ,Evangélikus Lap" legutóbbi számaiban előtérbe került cikkeket figyelemmel olvasta, az bizonyosan meggyőződhetett arról, hogy rossz útra tértünk, mikor a két protestáns történelmi egyházfelekezetnél azt feszegetjük, ami elválaszt egymástól, ahelyett, hogy azt keresnők, ami erőinket egyesíti. Megint a széthúzás, a rombolás átkos szelleme kísért, ahelyett, hogy céltudatosan és okosan minden igaz keresztyén egyházban azt keresnők, hogy testvéri szeretettel, Krisztus szellemében igyekeznénk a multak gyűlölködésének okait megszüntetni és mint egy hazának gyermekei igyekeznénk teljes erővel a törvény, jog és igazság alapján a teljes vallási jogegyenlőség és viszonosság elvét egyesült erővel megvalósítani. Hát nincs nekünk egyéb dolgunk ós más bajunk, mint szükségtelenül a multak sebeit feltépegetni ós gyönyörködni azok véres fájdalmaiban? Ugyan kérem, méltóztassanak meggondolni, ha akármely rész győz is kelletlen érveivel, melyik prot. vallásfelekezetnek lehet abból haszna és öröme? Bizony — valljuk meg — sem valláserkölcsi, sem anyagi haszna nem lenne egyik félnek sem. Igy lévén meggyőződve, arra kérem a vitatkozó theológus és ügyvéd urakat, hagyják ezt a kérdést a részrehajlatlan történelemnek és fordítsák figyelmüket a sivár jelennek bajai felé, s inkább azokat a módokat és eszközöket keressük, melyek által egyházunk szellemi, erkölcsi, anyagi és társadalmi helyzetén segíthetünk! Hiszen oly kevesen vagyunk, hogy egy nagy hazánkfiának szavaival élve, „még az apagyilkosnak is meg kellene bocsájtani, hogy többen lehessünk és a mindennapi életnehézségeivel eredményesen megküzdhessünk. Aki nyilt szemmel néz körül az országban, és látja azt az áldatlan dulakodást, amely a parlamentben folyik, és aki ettől elfordulva észreveszi azt az élethalál harcot, melyet Róma folytat mi ellenünk, szellemi és anyagi exisztenciánk ellen, az bizonnyára csak lelki fájdalommal szemlélheti azt, hogy mi ebben a kritikus korszakban, saját legfőbb egyházi közös érdekeink védelme helyett, ráérünk régi dogmák felett veszekedni, Luther és Kálvin tanait emlegetni és szembeállítani? Most, a XX. század elején ! Még azt lehetne érteni, ha valaki ezeket tudományos szempontból, históriai alapon és a vallási élet javítása céljából vetné fel. De abból a célból emlegetni az uniót és annak káros voltát, hogy ezzel a magunk élhetetlenségét bizonyítgassuk — valóban nagy lélektani rejtély Gyengeségeket mutogatni, mikoi több erőre volna szükségünk; ellentéteket keresni akkor, mikor összetartásra kellene teljes erővel törekednünk; a multak gyengéit és tévedéseit keresni, mikor a jövőnek biztosítása a főcél: valóban érthetetlen törekvés.*) Hát nem tapasztaljuk, hogy a római klérus, csu*) A nagygerezsdi egyezségnek az ev. és ref. hivek valláserkölcsi szükségletének kielégithetésén kivül bizonyára az volt a célja, hogy a teljes vallási jogegyenlőség és viszonosság magasztos elvét valósítsa meg legalább ott, ahol a sors a két testvéregyházat „egy kenyérre", „közös konyhára" utasítja, de kicsiben próbaköve kivánt lenni az unió eszméjének is. A próbakőből az élet az elégedetlenség szikráit csiholja ki, mely ha tovább szórja szikráit, a viszály tüzét fogja fölgerjeszteni, amire bizony egyikünknek sincsen szüksége, sőt ellenkezőleg! Éppen ezért cikkíróink nem az elföldelt mult sáppadt arcú kisérteteit szabadították ki dohos sirüregeikből, hanem rámutattak azon sérelmes sebekre, melyeket a nagygerezsdi egyezség üt és folyton üt az evang. egyház testén Ez nem a mult kisértetjárása! Ezeken a bajokon segítenünk kell. A békesség szellemét háziistenünkké kell avatnunk; de erre ugy látszik a nagygerezsdi egyezség, vagy annak fejelménye legkevésbbé alkalmas. Hiába a legideálisabb házassági jog, ha a felek közt nincs meg a megértés feltétele. A megértésre minket csak a kölcsönös megismerés fog vezetni. Hogy mennyire félreismernek minket ref. testvéreink, igazolja a „Debreczeni Prot. Lap" „Zelotizmus" című cikke. Pedig hát láthatnák, hogy amiben ők születtek, amit ők örököltek, azt a szellemet mi százados és kitartó munkásságunk utján teremtjük meg egyházunknak és a nemzetnek. Ez kettőnk között a különbség, de ennek a felismerése teremtse meg végre bennünk a szivek összetartását s az erők koncentrációját, melyre illusztris cikkírónkkal együtt mi is mondjuk: jöjjön el a te országod!