Evangélikus Őrálló, 1912 (8. évfolyam)
1912-05-18 / 20. szám
1912 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 103 nyira a hallgatók, mint inkább a papok hasznáért teszik, több szó nem esett róla. De maga a gróf több tárgyat hozott fel a vitatkozásra. Igy p. o. a szentek segitségül hivását, a római egyházat, az atyák iratait, a római egyház privilégiumát, szent Péter örökségét, az Írásmagyarázatot, az Antikrisztust stb Hadik a gróf és Hajnal minden ellenvetéseire bátran megfelelt, ugy hogy abban semmi kifogásolni valót nem találhattak. DÖ midőn a gróffal a szentek segitségül hivása felett vitatkoznék, Hajnal páter közbevágott: szent „Damián helyesli a szentek segitségül hivását!" Akinek Hadik igy felelt: „mi közöm van nekem a ti szent Damiánotokhoz. Nem tudom, hogy kicsoda ő és honnan van? Hozd elő Pétert, Pált, vagy mást a szentírásból!" Mire a gróf haragosan igy szólott: „ilyenek ezek a büszke luteránusok, akik minden egyházi atyát elvetnek és a saját képzelődésüket az őszes legrégibb Írásoknál is többre becsülik!" Amire Hadik szerényen, de bátran megfelelt. Végre midőn a gróf az asztaltól szobájába akart vonulni, Hadik, hogy a jóindulatát megmutassa, poharát a grófra köszöntötte amaz óhajtással, hogy „legyen egy egyház és egy pásztor", s eltávozott. De a nádor annyira felbőszült ellene, hogy addig nem nyugodott meg, mig az ártatlan Hadikot a bicsei egyházból — hová őt még Thurzó Imre helyezte be — el nem kergette. A magyarországi nádorokról irt mü szerzője Hadik dicséretére mondja, hogy nem félt kijelenteni azt, hogy „az orthodox vallás azokban a legnehezebb időkben véginségre jutott, de gyökerestől nem volt kiirtható. A legnagyobb emberek, mint Forgách Ferenc és Pázmán Péter esztergomi érsekek és Eszterházy Miklós nádor mindent elkövettek, hogy azt kiirtsák. Azok szóval és tettel csaknem elvesztették azt, ez pedig fegyverrel, tanácscsal és nyájas szavakkal igyekezett a másként hivőket a római egyházba visszaterelni. Ezért a Luther tanait követő több vendég, mint római katholikus jött onnan vissza. Csodálatos hát, hogy Hadik Jánost, akivel bicsei várában a különböző tanokról disputált, a róm. szent katholikus hitre nem tudta áttériteni. Ha ily evangelikus hitöket elhagyottak találkoznak, azok nem az igazság felismerése, hanem inkább a nádor kegyének a megnyerése miatt változtatták meg hitüket amire az igazság nem volt képes, azt megtette a nádor kegye, hizelgése és bőkezűsége." Nézetem szerint ez a derék luteránus pap Hadik János, a ma is virágzó főúri családnak, a gróf Hadikoknak egyenes ősük lehetett! * A „Querela Hungáriáé" emliti a klérus eme mondását, hogy „inkább a fenevadak lakják az elpusztult Magyarországot, mintsem hogy az szabad vallásgyakorlattal birjon!" * Borzasztóak voltak a Pozsonyba idézett evang. papok szenvedései. Persitz, a pozsonyi kamara ügyvéde a „Fehérlő* szállodában különválasztva őket a reformátusoktól, közülök tizenkettőt szekérre ültetett s hóhért is adott melléjük. Az embertelen Kollonics Lipót botjával verte a védtelenek fejeit; Persitz pedig „Diaboli Martyres'-eknek csúfolta őket. Embertelen hiráikról találóan mondja a szerzőnk: „Ubi enim nullus judicium cáudor, ibi nulla justitia, ubi nulla justitia, ibi nulla misericordia, ubi nulla misericordia, ibi inevitabilis afflictio et miseria." stb. Biráik voltak: Szelepcsényi György esztergomi, Széchenyi György kalocsai érsekek, Kollonics Lipót bíboros, Pálffy lamás nyitrai püspök, Mailáth Miklós fiskus, Bársony György szepesi prépost és az aljas Lapsánszky érseki titkár. Akik közül csak egynek a szivében volt keresztyéni érzés és könyörület, a Pálffy Tamáséban. Legkegyetlenebb volt a szerencsétlen foglyokhoz Kellio jezsuita, ez emberhiéna s méltó társa Benne János nevü sánta és tudatlan rektor, ki midőn Ilics György 70 éves öreget a botjával véresre véré, ez még egy ott levő századost is annyira megbotránkoztatott, hogy igy rivalt reá: „Ki adta néked te sánta kutya ezt a hatalmat? Hát nem látod e a szerencsétlen nyomorultakat, hogy mennyire megtörtek?' S mennyit szenvedtek, mig a gályákra vitték őket. Xavérról, az indiaiak u n. ,,apostoláéról mint hősies dolgot emiitik fel a krónikaírók, hogy a ködös Apennini hegyen s a hóval fedett Alpeseken és a köves Pyrenéken mezítláb ment át Mennyivel felül multák ót a mieink — mondja szerzőnk — kik az Alpeseken nemcsak mezítláb, de megkötözve, bilincsekben s a durva katonák gunyjai és ütlegelései közt vonultak át. A hős Ruyter által megszabadítva, szinte könyebbült szívvel kiáltja szerzőnk: ,,Post tot sudores, post tot tantosque labores. Fit suprema quies!" Midőn a megszabadított, borotválatlan, nyiratlan és piszkos gályarabokat a derék Weltz György nápolyi kereskedő az asztalához ültette, az Ujtestamentomból a Thessalonikabeliekhez irt 2 ik levél első részét olvasta fel nekik, amely igazán illett reájuk. (Folytatjuk.) Czékus László. B E L É h E T. Istenismepet. Az evang. egyház szellemét, életét, méltán lehet szabadságnak nevezni. Ezen szellemnek ébredése, erősödése volt a keresztyén egyház reformációja a XVI. században. Isteni szellem és erő volt. Székhelye nem az égben, hanem a lelkiismeretben volt. Ritkán talált oly szab tos kifejezésre, mint Luthernek ezen mondásában : „Denn ichs bisher gehalten habe: wer die Irrthumb über die Wahrheit setzt, der leugne Gott und bet den Teufel an." Ha ez a szellem nem élne már egyházunkban, akkor egyházunk kivetkőzött volna eredeti sajátosságából. Lutheri lelkiismeretességnek szoktuk volt mondani, de tulajdonképen Lutheri Istenismeretnek kell neveznünk. Mert nem pusztán erkölcsi felfogás volt az igazság és hazugság mély ellentétének erőteljes hangsúlyozása, hanem tényleg Istenismeret és Isten-tisztelet. Ahol az igazságnak megvetését, sőt hazugsággaf való elnyomását látta, ott nem látott Luther egyházat és Isten-tiszteletet, hanem praktikus Isten-tagadást s az Isten-tiszteletnek tettlegos elnyomását. Amely egyházi hatóság erre képes volt, az már nem volt az egyház szerve, hanem az ördög szolgája, Az ilyen egyházi hatóságot megtámadni s lerontani annyi, mint az ördög művét lerontani: igy gondolkodott s igy cselekedett Luther. Kezdetben persze oly jól érezte magát cellájában a bibliánál, hogy a hazugság és igazságtalanság egyházát megtámadni — eszeágában sem volt. De mikor őt (pápai bullával) kényszeríteni akarták, hogy ő