Evangélikus Őrálló, 1912 (8. évfolyam)

1912-04-13 / 15. szám

130 1912 vallástanitójukat valllásos és egyházias szellemüknél fogva a legszebb reményekre jogosították, az egyetemre kerülve, rövid év alatt, holmi „GaliJäi körök" befolyása alatt, a legradikálisabb Isten- és egyházellenes elveket vallják és hirdetik! És milyen eszközökkel dolgozik akárhányszor a valóságos propagandává fejlődött vallás- és egyházellenes törekvés; eszközökkel, melyeket ha az egyház használna, a káromlásnak sem végét, sem hosszát nem lehetne bevárni. Legyen szabad csak egy jellemző példát említenem. Legújabban egy könyv (Otto Ernst: Asmus Semper) jelen meg a német könyvpiacon, melyet mint alkalmas konfirmációi ajándékot" ajánlanak megvételre. Gyanútlan szülők, keresztszülők, nagybácsik es nagynénik olvasatlanul adják a megkonfirmált gyermek kezébe és azután kitűnik, hogy a könyv telve van az egyház, annak tanai és lelkészei ellen irányuló gúnyolódásokkal, ócsárlással és lepiszkolással. Ehhez az eljáráshoz valóban csak az hasonlítható, a mely 1587 G^ázban történt, a mikor egy róm. kath. szövegű kátét Luther kátéjának teljes címe alatt bocsátottak közre a Luther tanításai után éhező és szomjúhozó közönség körébe. Pedig ezt jezsuiták tették, a kikkel különben a „modern* ember aligha volna hajlandó közösséget vállalni ! És propagandáról szólva, mit mondjunk a mindinkább tért hódi tó krelikalismus előrenyomulásához? Mit szóljunk? Szóljanak a számok! Hazai ág. h. ev. egyházunk vesztesége, a statisztika kimutatása szerint a vegyes házasságok kötése alkalmával a gyermekek egyházi hovatartozandóságát illetőleg megállapított előzetes szerződések révén az 1910 évben kerek számmal 500! Egy évben 500 vegyes házasságból származott ill. származandó gyermek a róm. kath. egyházé ! a ki papirt és irónt vesz kezébe, könnyen kiszámíthatja, mit jelent ez a számszerű veszteség egyházunkra nézve ! . . . De lássuk immár mindezekkel szemben és mindezek alapján mi a feladatunk? Vajon a kedvező jelenségek, a mutatkozó előnyök láttára azzal a gazdag emberrel igy szóljunk: Én lelkem . . . nyugodjál, egyél, igyál és gyönyörködjél" ? Avagy az elszomorító, aggasztó: tünetekkel szemben elcsüggedjünk, kétségbe essünk, elveszítsük a bizalmat és bátorságot, azt gondolván : „Úgyis hiábavaló minden fáradság, küzdelem ! Mondjunk tehát le a siker és győzelem reményéről!" Mit tegyünk tehát ? Mi a feladatunk? Ha a ker. erkölcsiségnek egyik legelső és legfontosabb, úgyszólván elemi követelése, a mely egyébként már a pogány eredetű: „Gnóti seauton"-ban is kifeje zést nyer — a szigorú önvizsgálat és önbírálat, ugy ezt bizonyára egyházunkra nézve is szabad, sőt kell is követelnünk! Igen nagy baj az, és a külső és belső gyarapodásnak veszedelmes akadálya, ha minden bajnak, veszedelemnek okát, forrását mindig csak rajtunk kivül eső tényezőkben, a körülményekben, viszonyokban, személyekben vagy más testületekben keressük. Ezzel ugyan édes keveset jutunk előbbre! Igy van ez a ter mészeti, a testi élet terén is! Hiszen lehet, hogy valamely bajomnak, betegségemnek valami külső, káros behatás p. o. meghűlés az okozója, de azzal, hogy ilyen ujabb káros behatástól a jövőben védekezem és tartózkodom, magát a létező bajt még nem távolítottam el! Azért igyekezzünk mindenekelőtt az egyház körén belül, az egyház testén mntatkozó bajokat nyilt szemekkel, önmagunkon gyakorolt szigorú bírálattal fölismerni, hogy azután azoknak orvoslásáról gondoskodhassunk. Valóban alig van nagyobb és veszedelmesebb önámitás mint az, a mely saját egyházunk körén belül mindent a legrózsásabb, legideálisabb színben lát és akar feltüntetni, hibákat, fogyatkozásokat, „sötétséget" pedig csak máshol és másokon, nevezetesen Rómán és annak hívein és papjain tud fölfedezni és fölfedni Az evang. egyháznak nem volna szabad abba a hibába esnie, a melyet Krisztus urunk az egyes ker. embernél ezekkel az ismeretes szavakkal ostoroz: „Miért nézed pedig te a/- atyádfia szemében való szálkát, a gerendát pedig, mely a te saját szemedben vagyon, nem veszed eszedbe?" (Ink. 6,41.) Es ha mi a Krisztus tiszta evangéliumának birtokában vagyunk és ezzel másokkal szemben szeretünk dicsekedni, ugy ne feledkezzünk meg arról sem, hogy éppen ezen körülménynél fogva egyházunk egész külső és belső élete szigorúbb megítélés alá esik, mert „a kinek sokat adtak, sokat kívánnak elő tőle és a kinél sokat tettek le, többet kérnek elö tőle." (Ink. 12, 48.) Az ismeretes „strucz-poütika", vagy a szeretet, béke és türelem nevében sokszor gyakorolt „eltakarási rendszer" („Vertuschungssystem") sem célra nem vezet, sem egyházunk szelleméhez nem méltó! A seb azáltal, hogy betapasztjuk, még nem gyógyul meg, söt éppen ez idézheti elő a mérges, veszedelmes anyag felgyülemlését. Az evang. egyháznak, mint kiváló értelemben vett erkölcsi te tületnekmindig kell azzal az erkölcsi bátorsággal rendelkeznie, mely észreveszi és gyökrresen gyógyítani igyekszik azokat a sebeket, a melyeket az egyházon kivül (sokszor névleg még belül) állók — más egyházbeliek, szektáriusok, hitetlenek — az egyház testén, az egyes híveknek és, a mi még rosszabb, sokszor éppen az egyház hivatalos képviselőinek és szolgáinak igen gyakran éppenséggel nem evangéliumszerü magatartásán és életén, gúnyos, szinte diadalmas mosolylyal szemlélnek. Ne nyugtassuk és altassuk el magunkat mindig csak azzal, hogy az egyház is mint látható, földi intézmény, gyarló és tökéletlen! Hiszen ez kétségtelenül igaz, de nem jogosit föl tétlen nyugalomra, éppoly kevéssé, mint a hogyan az egyes ker. embert az általános és mindenekre kiterjedő bűnösség érzete nem menti föl a naponkénti megszemlélődés kötelezettsége alól. Azért még azt is, ha esetleg kívülről igaztalan vád vagy bántalom ér, föl lehet használnunk saját javunkra azáltal, hogy fölvetjük a kérdést: vajon nincsene talán mégis abban, a mit mások rólunk mondanak, a mivel mások vádolnak, a miért mások ócsárolnak vagy éppen megvetnek, az igazságnak egy csekély része? Szó sem férhet ahhoz, hogy egyházunknak a külső támadások és veszélyek, Róma túlkapásai és esetleg az államhatalom igaztalan, mostoha elbánása ellen is folyton résen kel állania. De ebből nem következik, hogy l-g főbb figyelmüket, legjobb erőinket arra fordítsuk és pazaroljuk! Pedig ilyenekre — nem tudom jól látok-e? — sokszor tulsok időt, erőt és puskaport fogyasztunk! Egy-egy pápa', bulla vagy encyklika, egy „Ne-temere" vagy „Borromäus körlevél" — a mihez pedig rég hozzászokhattunk volna — attól tartok, túlságos izgalomba ejti kedélyünket és az egyházi közfigyelmet túlságosan leköti, holott egy egyszerű, de komoly, határozott megalkuvást nem ismerő tiltakozás is megtenné, a mely után — nem törődve másokkal — a magunk dolgához látunk. Szép példát adott arra a közelmúltban a prot. külföld, a hol a Borromäus encyklikára itt is ott is hatalmas evang. egyházi alkotásokkal feleltek. Nálunk csak sok és szép szó volt a felelet! Arról nem is akarok beszélni — mert talán