Evangélikus Őrálló, 1911 (7. évfolyam)

1911-12-09 / 49. szám

464 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1911. Lapunk szerény hasábjain is meghatott lélekkel s a legszebb reménnyel üdvözöljük e férfiút, kit a gondviselés nemcsak egy ujabb egyházi méltóságba emelt, de egy magasabb kormáyzói tevékenység élére állított. Dr. Zsigmondy Jenő született Pesten, 1849. junius 6-án, középiskolái elvégzése és érettségi vizsgájának kitüntetéssel történt letétele után jogi tanulmányait a budapesti és bécsi egyetemeken folytatta és 1872 ben a kettős jogi doktori oklevelet szerezte meg. Ügyvédi joggyakorlatát Büsbach hírneves ügyvédi irodájában kezdte, majd az ügyvédi oklevél megszerzése után atyjának ügyvédi irodáját vezette és nemsokára teljesen át is vette. Még ügyvédsége előtt egyházi szolgálatba is lépett és ott fokról-fokra rohamosan emelkedett. Már 1874-ben a budapesti evang. egyház szindikusa, 1904ben a magyar és német egyház közfelügyelői díszes tisztségébe vá'asztották meg. A városligeti fasori evang. főgimnázium létesítésénél főszerepet játszott, egymaga az intézet céljaira körülbelül 25,000 koronát gyűjtött. Az egyház kebelében létesített sokrendbeli intézmény az ő kezdeményezésének köszönheti létezését. A magyarhoni evang egyetemes egyháznak évek hosszú sora óta főjegyzője és főellenőre, e minőségében tagja számos egyetemes bizottságnak s tagja a magyarországi két protestáns egyházat közösen érdeklő ügyekre nézve kiküldött bizottságnak. Az ev. egyházi nyugdíjintézet reformálásakor ő készítette el a & intézet szabályzatát. A közügyek terén, mint a székesfőváros törvényhatosági bizottságának több mint két évtized óta tagja, a főváros képzőművészeti bizottságában fejtett ki tevékenységet. A bányai ev. egyházkerületnek, amelynek most világi elnöki székébe ültette a közbizalom, törvényszéki bírája, jogügyi bizottságának elnöke, pénzügyi bizottságának tagja volt. Két éröemes nyilatkozat. A közel múltban Jatho, kölni és Traub, dortmundi lelkész, „tanfegyelmi esete" nagy port vert föl a német protestáns külföldön — Jathót — tudvalevőleg — az u. n. „Spruchkollegium" véleményezése alapján, a melyben liberális theologusok (p. o. Harnack is) helyet foglalnak, hivatalvesztésre Ítélték; Traub ellen ae eljárás még folyamatban van. Mindkét „esetben" nemcsak az u. n. szabadelvű theologiai irány részéről, hanem a napi sajtóban is olyan nyilatkozatok történtek, a mely szerint mindkét lelkész csakugyan messze túllépett a „tanszabadság" belső, erkölcsi természetű korlátain, amennyiben az evang. egyháznak úgyszólván legelemibb igazságaival, általános tanfölfogásával homlokegyenest ellenkező tanokat hirdettek és igy — ha az illetők maguk az ebből folyó konzekvenciák levonására a szükséges erkölcsi bátorsággal nem birnak — az egyháznak jogában áll őket — a maga körén belül — elhallgattatni, tőlük a „venia concionandiM megvonni. A sok érdekes nyilatkozat közül legyen szabad az alábbiakban különösen kettőt ismertetni: Az egyik a „Badische Landesbote" cimü demokratikus újság szerkesztőjétől, Dr. Rathjetől, származik, a ki lapjában a „német protestantizmus vallási kríziséről" értekezve, a következőket mondja: „Én azt hiszem, hogy a modern protestáns theoogiának egy mindinkább növekedő csoportja vallási tekintetben helytelenül van tájékozódva, ha azt hiszi, hogy az, a mit a vallásra vonatkozólag hirdet, még he<yet foglalhat egy keresztyén hitbeli közösség körén belül. Én nem értem, hogy olyan emberek, kiknek világos, logikus gondolkozását sokszor megcsodáltam, mihelyst keresztyén theologiai kérdésről van szó, vallási gondolatokat és hit'.ételeket olyan módon ferditnefc el, a hogyan ök maguk ezt semmiféle más téren nem tart mák megengedhetnek. „A protestantizmus által a lelkiismereti szabadság elve lépett a vallási fejlődés körébe" — ez igaz; csakhogy hiszen a protestantizmus is egyik ága a vallás azon fajának, a melynek gyökere a Krisztus Mi nem jutunk egészséges vallási viszonyok közé mindaddig, a mig a protestáns theologusoknak egy nagy csoportja nem jön rá arra, hogy néki önkényt, saját theologiai és vallási álláspontjának igazsága érdekében, el kell hagynia apái egyházát. Ebben a tekintetben egy vagy több lelkész eltávolítása a „Spruchkollegium" által, mitsem használ, sőt — ismétlem — erkölcsi tekintetben tarthatatlan helyzet az, ha egyesek eltávolíttatnak, száz más pedig zavartalanul hirdeti tovább ugyanazt, a mit amazok hirdetnek Ehhez járul még, hog azok, akiket a „Spruchkollegium" hatásköre illet, a legjavát képezik annak a körnek, a melyhez tartoznak és a melyből való kiválásuk gondolata szinte elviselhetetlen. Előttem fekszik Traub U-ottfriednek, a kiváló dortmundi lelkésznek, hitvallása: „Állami keresztyénség vagy népegyház." (,,

Staatschristentum oder Volkskirche", — Eugen Diederich — Jena, 1911.) Pompás egy könyv, föltétlen vallási őszintesége („Wahrhaftigkeit") és vallásos melegsége folytán, és mégis, és mégis .... az, a mit Traub itt „protestáns hitvallásának nevez, az semmi körülmények között sem lehet sem keresztyén, sem protestáns hitvallás. Az én vallási lelkiismeretem a leghevesebben tiltakozik az ellen, hogy az Istenben, mint mennyei Atyánkban való hitnek föláldozása, Jézusnak a hitélet központjából való kikapcsolása, még egyáltalán keresztyénségnek elismerhető volna. A mikor a modern theologia megkezdte működését és engemet is — mint a mi egész nemzedekünket — a maga bűvkörébe vont, akkor legelső törekvése az volt, hogy visszatérjen hitünk forrásaihoz Ez volt az az idő, a mikor Hanack megirta ,,A keresztyénség lényege'

1 cimü könyvét és Bouíset kiadta Jézus történeti személyére vonatkozó meleg vallástételét — és hová, hová jutottunk ma? Az, a mit Jatho és Traub keresztyén vaVásnak mondanak, az soha, semmifele időben nem volt ejyetlen egy keresztyén közösségnek a hite, az valami absolut uj és teljesen független annak a férfiúnak a hitétől (?), a ki egyszer Palaestinában élt és tanitott, sőt merem állítani, hogy nem tud Augustinusnak arról a boldogító hitéről: „Uram, a mi lelkünk nyugtalan mibennünk, a mig nyugalmat talál tebenned." Hallgassuk csak meg, hogy mit mond Traub az ő Isten-hitéről: „Miért kellene az ideálok ideálját, az egész világmindenség összefoglalását éppen azáltal tisztelnünk, hogy őt „személyesének gondoljuk, a mire én nem is vagyok képes. Én „Istennek" nevezem őt, nem azért, mintha ő volna az egyedüli, hanem azért, mivel minden más név nem képes a bőséget (Fülle) egyetlen összbenyomásban olyan sajátszerüen összefoglalni. Amit azonban egy személyes Istenről mondani szoktak, az — mihelyest a szmibolikus kép határait túllépi, — sohasem volt képes az én gondolkozásomat kielégíteni. Ez az ellentmondásokat mindig csak még jobban összezavarta és szaporította. A theologia az Isten fölötti gondolkozásomban mindig rosszabb szolgálatokat tett nékem,