Evangélikus Őrálló, 1911 (7. évfolyam)

1911-12-02 / 48. szám

1911. ha a bűnben és nyomorban vigasztalanul s reménytelenül elmerülsz? Mit nyersz vele? Fel a mélységből! Legyen erőd megragadni a hitet, nyújts! kezed

3 Jézushoz! Kelj fel, világosodjál, mert Ő világosságod kiváti lenni! ő megadja neked mindama lelki kincseket, amikre e sivár földi létben szükséged van. Ő lesz napod és pajzsod mind az örökkévalóságig. Aki őt ismeri ós szereti, az előtt megdicsőül e siralomvölgye, az már itt is feltámadni látja magán az elvnek dicsőségét. Ha nincs is része a földi örömökben, él lelkében az édes remény, hogy részese lesz majd egykor mindannak, amiket szem nem látott, fül nem hallott és az embernek szíve meg se gondolt, de amiket Isten készített." (I. I Kor. 2, 9.) Azért hát „kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod és az Úrnak dicsősége rajtad feltámadott /" Neumann u. Rédei Károh/} ev

> lelkész. Kéröésben a felelet. (Az egyetemes gyűlés isten'iszteletén, Budapesten 1911. november 8-án elmoiidotta Veres József, orosházi lelkész, a békési egyházmegye esperese. . Meghatja lelkemet a jelen pillanat komoly hangulata. A végett gyüllünk össze az ország rmodén részéből, a társadalom minden osztályából, a munkásság minden mez jéröl itt az Isten házában, hogy az ő segedelmét kérjük, amidőn számot adunk a mult tevékenységéről, a jövő teendőiről egyházunk érdekében. Az Istenországa terjesztésében fáradozunk; sokan vagy kevesen, de mindnyájan; erősek vagy gyengék, de egész lélekkel; lankadva vagy bizakodva, de jóakarattal. Jézus előtt állunk, ő vizsgál, kérdez, itél, parancsol, dirigál, dicsér, jutalmaz. Amit tett tanítványaival a kies Tiberius partján, azt teszi tanítványaival mindig, évszázadokon keresztül, most is — mivelünk. Komoly kérdésére őszinte feleletet vár. Ez lesz elmélkedésem tárgya, János ev. 21. rész 15—17. versei alapján. „Mikor megebédelének, mondja Jézus Simon Péternek: Simon, Jónának fia, jobban szeretsz-e engem ezeknél? Monda néki: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged. Monda néki: Legeltesd az én báranyaimat. Monda néki másodszor is: Simon, Jónának fia, szeretsz-e engem? Monda néki: Igen Uram, te tudod, hogy én szeretlek téged Monda néki: Őrizd az én juhaimat. Monda néki har nadszor is: Simon, Jónának fia, szeretsz-e engem? Megszomorodék Péter, hogy harmadszor is mondotta vala néki: szeretsz-e engem? És monda néki: Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy én szeretlek téged. Monda néki Jézus: Legeltesd az én juhaimat." A tanitványok elszéledtek a fővárosból, ahol Jézus a keresztfán kintszenvedett, a sziklasirból föltámadott. Nem értik az egymásra torlódó eseményeket,, megrémülnek a mult keserves csalódásaitól, megriadnak a jövő nehéz feladatától, visszatérnek szülőföldjük vidékére, a kenyérkeresethez. Kiábrándult szivvel, tépelődő lélekkel, szárnyaszegett reménynyel. Szétfoszlottak föllengő Terveik? Csalódtak? Magukban? Népükben? Jézusban? Megjelent köztük Jézus, amint dolgoztak. Mindig megjelenik Jézus ott, ahol a jók dolgoznak, áldásával; amikor a hivek csüggednek, biztatásával. Itt is megjelenik Jézus mi közöttünk, mikor lelkünk a mult csalódásain, a jövő tervein töpreng, és az Istenországa ügyében dolgozunk. Itt van és kérdez. Nem szólok most — a kiszabott idő rövid volta miatt — a felolvasott jelenet egyéb vonatkozásairól, tanulságairól, jelentőségéről következményeiről, hanem csak magára a kérdésre szorítkozom: kit kérdez ? — mit kérdez? — ki kérdez? Feltűnő, hogy Jézus igy szólítja meg tanítványát: Simon, Jónának fia, — nem pedig azon a néven, amit éppen ö adott neki apostoli névnek: Péter. Emberi, családi nevén szólítja meg. Ezzel, külön megjegyzés nélkül is emlékezteti emberi, gyarló voltára, amelyben siralmasan elmerült a megpróbáltatás idején apostoli, péteri mivolta. Emberi természete szerint gyarló az apostol is a nehéz kísértés óráiban ! Külön, egyedül t szólítja meg Jézus. Nem értheti Simon másra a kérdezést; nem vegyülhet el a többiek közt hallgatásával, vagy általánosságba menekülő válaszszal, nem is térhet ki a felelet elől; szemtől szembe kell állania Jézus elébe, önmaga megvizsgálásával, 'eleteiével, ítéletével. Jézus előtt mindenki csak magáról felelhet és köteles is felelni Mikor Jézus feleletre von kérdésével, az embert, az egyént keresi, nem valamely nép fiát, osztályképriselőjét, elv hirdetőjét, páit tagját, irány kifejezőjét, hivatal képviselőjét, hanem az egyént vizsgálja, hitével, jellemével, tehetségével, hivatásával, tetteivel, felelősségével. Jézus előtt az apostol, a zsidó főpap, a pogány tiszttartó, a megvetett vámszedő, a szegény halász, mind csak ember. Fokozza Jézus a kérdés súlyos voltát azzal, hogy hozzá teszi: szeretsz-é engem inkább, mint ezek a többiek? Mintha azt mondaná, a szeretetben mindig arra kell törekedni, hogy az első, legjobb, legnagyobb, páratlan legyen; szeretni kell jobban, mint minden egyebek. A szeretetből nem elég nagy szeretet ahhoz, amilyennek lennie kellene; csak visszfény, töredék, tükörkép az emberi szívben, mint a harmatcseppben a tükröződő nap képe. Érthető, ha megdöbbent Simon szive a megszólítástól, a névtől, a kérdéstől Miért éppen csak őt kérdezi, miért Simon névvel, miért a szeretetről? Átvillan emlékezetében a keserves jelenet. Hiszen éppen ő mondotta a fölbuzdulás pillanatában: te vagy a Krisztus az élő Isten fia, — mégis éppen ő esküdözött, szitkozódott a szolgáló leány gyanakodását akarván eloszlatni: nem ösmerem azt az embert. Éppen ö igérte: ha mindnyájan megbotránkoznak ís benned a többiek, én soha meg nem botránkozom, ha meg kell is veled halnom, én meg nem tagadlak téged, — mégis éppen ő akart rejtőzni nem halálos veszedelem, hanem csak kiváncsí bámészok fürkésző szeme elől! Éppen ő volt az, akire kitekintett az .Úr, mikor megszólalt a kakas ; és — kimenvén, sira nagy keservesen. Óh Simon! Ilyen az ember! Lelkesül, fölbuzdul, fogadkozik, esküdözik, átkozódik, különb akar lenni minden egyebeknél, de csak ember, tehát gyarló marad.