Evangélikus Őrálló, 1911 (7. évfolyam)

1911-02-02 / 5. szám

1911 gúnyos megjegyzését, kijelenti, hogy „műszereinkkel a menyország helyét sem a földön, sem az égben fölfedezni nem tudtuk" ? Ävagy talán az a „lehetőség", hogy „az emberi lélek az életet adó rádiumból áll," a mely, mivel „oly könnyű, hogy a levegőben a légkör határán túl fölemelkedik," „a test halála után a földet elhagyja és abba a régióba költözik, a melyről azt hihetjük, hogy az a menyország" és ez „a mi földünkre nézve csak a nap lehetne," úgy hogy „az az aranyos napsugár, mely . . . kedélyes reggelinél arcunkat megcsókolja, az elhunyt szeretteink lelke, a mely visszajött közénk, velünk enyelegni" ? Ävagy talán az a Krisztus tiszta evangélioma, hogy „az erő és energia, a mely az anyagot élteti és mozgatja" = azzal, a mit „mi hívő keresztyének (sic !) Istennek nevezünk" ? Ävagy az, hogy „az élet utáni egyéni lét eszméjéről lemondunk," mert „az Istennel, a lét okával való egyesülés az egyéni lét folytatását jóformán kizárja"? Ävagy az, hogy igyekezünk a „gyermekkorunkban belénk nevelt előítéletekkel szakítani" és a „tudomány" hypotizisei és „a keresztyénség legendái" közti különbséget (különben „poézis ez is, amaz is") abban látjuk „talán csak", hogy „a hypothézisek hidegen hagynak, a keresztyén legendákban való hit pedig boldogít"? Ävagy talán ? . . . De nem folytatom ! Mi utoljára is — őszintén szólva — Sztehlo Kornél „vallásbölcseleti" fejtegetéseit nem vesszük túlságos komolyan ! De azt igenis lehetőnek tartjuk, hogy — miután ő az „Evangeiikus" lap társszerkesztője, azonkívül pedig még az evangelikus egyetemes egyház ügyésze is •— evangelikus híveink, az ő hallgatói és olvasói komolyan veszik, sőt talán sokkal inkább benne, mint a lelkészi hivatalt viselő „felelős" szerkesztőben vélik az evangeliomi egyház egy megbízható orákulumának megszólalását hallhatni. Hogy hasonló véleményen lesznek az evangéliomi egyházunkon kivül állók is, azt aligha szük- ! séges külön fölemlítenem ! Vagy ha Sztehlo Kornél úr azt akarja, hogy mi is komolyan vegyük, akkor kénytelenek vagyunk őt egy még komolyabb lelkiismereti kérdés elé állítani? Mit szól Sztehlo Kornél úr arról a „zugírászattal" foglalkozó egyénről, a ki a kellő | jogi képzettség hiányában, mások jogügyié- I teinek lebonyolítására vállalkozva, őket anyagi javaikban megkárosítja ? Vagy mit szól Sztehlo Kornél arról a , „kuruzsló"-ról, a ki — talán ingyen, önzet- ! lenül, „felebaráti szeretetből", de a szükséges orvosi tudomány hiányában — embertársainak testi épségét és életét veszélyezteti ? S pedig itt többről van szó, mint földi vagyonról vagy múlandó testi létről. Gondolt-e már Sztehlo Kornél úr arra, hogy ő mint vallásbölcseleti és theologiai műkedvelő, a „hívő keresztyénnek" ártatlan bárány bőrébe öltözködve, hány igazán „hívő" keresztyén felebarátja szívében ingatja meg azt az igazán boldogító, üdvözítő hitet ^ melyről — mint legnagyobb és legszentebb realitásról ő csak úgy beszél, mint a vak a színekről? Ha Sztehlo Kornél úr, a mint az cikkeiből kitűnik — a „napimádásra" érez magában hajlandóságot és a Mitras-kultuszt akarja felújítani, úgy tegye meg ezt becsületes férfiassággal, nyílt sisakkal, félreérthetetlen jelszó alatt, nem pedig az „evangéliom" védőbástyája mögé bújva! Äkkor — habár ellenségünket látjuk benne — kalapot emelünk előtte és állunk elébe! így azonban Raffay — Sztehló-ék—a kik alighanem többen vannak, mint magunk is sejtjük — minket is egy nagy, komoly, végzetes, de — reméljük — talán inkább üdvös alternativa elé állítanak! Vagy hallgatunk az ő „tiszta evangélium"okhoz és akkor férfias nyíltsággal és következetességgel segítünk nékik lerontani, mint egy régmúlt idő tévedéseinek sajnálatos maradványait, azokat a szép oltárokat és szószékeket, amelyeknek képét az Új Lap éppen Sztehlo Kornél szellemeskedései közepette olvasóinak bemutat, amelyek egyikéről-másikáról talán éppen Sztehlo valamelyik őse más evangéliomot hirdetett, mint ma a törpe epigon és — ha az emberi lélek csakugyan „rádiumból" áll — aligha csókolgatja a „kedélyes reggelinél" ülő utód nyájas arculatát! Äkkor ám legyen vége a komédiának! Ne ámítsuk továbt nagunkat és a világot! Tegyük le az ála cot és a lantot! Ä „keresztyén legendák poézisének" fenntartása és tovább plántáLása csakugyan nem éri meg a lelkész- és tanítóképzés, az igehirdetés, a vallásoktatás, a sakramentom szolgáltatás, az egész egyházépités nagy és fáradságos munkáját ! Vagy — nem hallgatunk ! És akkor ám legyen vége a rothadt, bűzhödt „békének", a melynek nyomán csak mérges miazmák és bacillusok töltik be a levegőt, betegséget, halált okozva. Äkkor ám nyissuk fel szemeinket és lás-