Evangélikus Őrálló, 1911 (7. évfolyam)

1911-08-26 / 34. szám

306 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1911. bizonyítani, hogy a szociális bajok gyökeres orvoslásához legalább is annyi műveltség szükséges, mint a mennyi pénz kívántatik. Valóban: a szo cializmus vörös lobogója majd csak akkor fogja szinét fehérre változtatni, ha nemcsak a jólét, de a műveltség is általános lesz. Már most, hogy egyebekről ne is szóljak, a nejmmvelődés emelésének ki a leghivatottabb őre, eszközlője, ha nem a lelkész ? Nem szándékom a néptanítók érdemeit megnyirbálni. A hivatása magaslatán álló népnevelő előtt mindig sietem és sietek is kalapot emelni. De viszont tartozom magamnak és kartársai innak annak konstatálásával hogy ha fontos a néptanító alapvető munkája, epolyan fontos a lelkész továbbépitő munkája. A néptanító tanitja, neveli a gyermeket; a lelkész tanitja, neveli a gyermeken kivül az ifjút, a hajadont, a férfit, az asszonyt, az aggot, a haldoklót egyaránt. A tanitó megtanít írni, olvasni, számolni, elindítja az embert, útiköltséget ud az élet útjára A lelkész a fáradt, eltikkadt — hányszor: eltévedt — utast vigasztalja, erősíti, célhoz segiti, Teszi pedig ezt a lelkész, mint a mennyei, eszményi javak hű sáfára, a reábízott kegyelmi eszközök lelkiismeretes, helyénvaló alkalmazásával. Ezen legideálisabb hivatása teljesítése közben gyöngéden karjaira emeli az embernek nemesebb részét: a lelhet, s avatott kezekkel segédkezik neki, hogv a földi élettől elválaszth itatlan rut sarat, avagy az utszél szennyes porát magáról lerázva, magasabb, tisztultabb légkörbe emelkedhessek, gondolatai más, helyesebb, eszményibb irányt nyerjenek, cs^le kedetei Istennek tetszők, embertársaira s önmagára nézve üdvösek lehessenek, maradandó haszonal járhassanak. Az ideális papnak minden beszéde oázis, a melyen a sokféle földi kötelezettségének eleget tenni kivánó, s e közben elfáradt, akárhányszor elkedvetlenedett, sőt elkeseredett, de ideálixmusából rendszerint kivetkőzött ember uj erőt, kedvet, uj irányt nyer. Az az ember ki rendszeresen ilyen oázisról szerzi be ételét italát, mindenkor örömmel nyit ajtót az igazi kultura bélyegét magán viselő haladás előtt. — Jól tudja maga a kultuszminiszter is: Kell neki tudnia. Ha pedig nem tudja, ugy igazán érthetetlen, miért appellál minden legcsekélyebb kulturális kisérlet keresztülvitele alkalmával reánk, lelkészekre ? A kultuszminisztérium kis palotájában megszületett sok-sok — elismerem : fenkölt — gondolatnak e gyakorlati élet talajába való átültetésekor miért k»4l mindig és mindig a lelkészeknek a munka legterhe^bb részét legtöbbször a dolognak ódiumát is vállalniok s a legmelegebb, a legexponáltabb, a legveszélyesebb pontokon izzadniok, küzdeniök? Ugy-e azért, mert a lelkésznek, mint e valláserkölcsiség, e szent dualizmus fáradhatatlan katonájának, mint a kultura életre-halálra hű bajnokának törhetetlen ideálizmusában megtalálható az a fogódzkodó, mely nélkül a magyar kultura vajmi nehezen, vagy egyáltalában nem tudna felkapaszkodni arra a magaslatra, a melyen állva, ha utói nem is érte (dehogy érte !) de legalább megláthatja előtte haladó, idősebb, fejletebb koljégiáit ? 1 De ha igy áll a dolog — pedig igy áll! — miért nem adják meg akkor a lelkészeknek, a mi a lelkészeké kellene, hogy legyen ? Miért nem adnak nekik magasztos, kulturnemzetépitő hivatásukhoz méltó javadalmat ? Miért nem szüntetik be ii.ár egyszer a vállveregetés tartalmatlan, lealázó rendszerét? Miért szúrják ki a szemünket minduntalan üres Ígéretekkel? Miért nem becsülnek meg bennünket? Azért, mert — legyünk csak őszinték — magunk sem becsüljük meg magunkat eléggé. Lágymelegek Vágyunk minden téren, minden alkalommal, — sajnos még önmagunk értékelése alkalmával is. Magunk se tudjuk, s ha tudjuk is, micsoda fontos, nélkülözhetetlen tényezői vagsunk a magyar társadalomnak etiam extra muros ecclesiae: hangoztatni dehogy merjük, a rosszulértelmezett alázatosság kényelmes köpenyébe burkolózva titokzatosan, némán állunk s várjuk a — vállveregetést. S tud|átok-e> Testvérek, mi a jön vállveregetés után ? Majd jönnek az éhségcsillapitó pirulák ; a kegyelem gyér morzsái .... Hát erre várunk ? Medig várunk még ? Tudjátok, ugy e, jól, mivel szoktak bennünket aitagatni, csititga'rii ? Miként a dajka meséje, altató danája, époly megve>ztegetőn zeng jóakaróink türelemre intő szava: Csak az alacsony önzés, a röghöz kötött érzület, az eszményeket nem isruerő köznapiság, az anyagnak bálványimádóba kiabálja szüntelenül : panem et circenses I Az ideáll- pipi lelkület, az apostoli egyszerűség, a krisztusi alázatosság, a keresztet prédikí ló evangélikus pap maga is szivestül hordozza a szenv edések, a nélkülözések, a szegénység keresztjét és — vár.... Ez az a dajkadal, a melynek hangjainál, ha nem is jóiziicket, de — kitagadhatná — jó nagyokat szundikálunk. Ez volt — huj, mióta már! — u csillapító S'er, a bt ditó orvodig, a melyet akarva — nem akarva bevettünk és — hallgaitunk, Kongruás Testvérek, mit gondoltok, még most binca itt a ideje, hogy a mesterségesen elő-