Evangélikus Őrálló, 1911 (7. évfolyam)

1911-08-19 / 33. szám

298 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1911. a duántuli egyházkerület nevében Vasvármegye és Szombathely város nagyérdemű közönségének azon kitüntető fogadásért, mellyel egyházkerületünket megtisztelte, és e ténnyel azon oltáron áldozott, mely a hitbuzgóság megbecsülésének van szentelve. Miöőn közgyűlésünket ez évben Szombathelyre voltunk szerencsések összehívhatni, vezérelt bennünket az a feltevés, hogy e város minden oldalról való könnyen hozzáférhetősége a megjelenést megkönnyítve, érdeklődő hitfeleinknek kényelmére szolgálunk, a megjelentek száma örvendetesen igazolta feltevésünket, engedjék meg, hogy mindnyájukat ismételve melegen üdvözölhessem. Meg vagyok győződve, hogy mindnyájunk összhangzó érzelmeinek megfelelőleg cselekszem, miöőn mindeneket megelőzőleg egyházkerületünknek ez év tavaszán esett »családi ünnepé«-ről emlékszem meg: elévülhetetlen érdemekben gazdag főpásztorunk Püspök ur Őméltósága ez év ápril. 27-én töltötte be munkás és eredményes életének 70-ik évfordulóját. Meleg szeretettel ünnepeljük őt e magas évforduló alkalmából, hálát adva a mindenhatónak, hogy a közönséges emberi életben a hanyatlás idejét jelentő korhatárt a lankadatlan munkásság és tündöklő szellemi képességek emelkedő erejében engedte meghaladni. Mely alkalomból midőn irányában meleg szeretetünknek, érdemeit elismerő tiszteletünknek és ragaszkodásunknak adunk kifejezést, kérjük az egek urát, hogy Őt egyházunk javára még soká tartsa meg nekünk változatlan erőben s munkakedvben. Egyházkerületünk, — ha ugy méltóztatnának határozni — jegyzőkönyvileg adna kifejezést ebbeli óhajának. — E helyen és alkalomból óhajtok megemlékezni azon egyházkerületünket érdemteljes püspöke személyében ért, legnagyobb helyről származó kitüntetésről, mely a mai — ez irányban sóvárgó korban — ha igaz érdemek alapján, keresetlenül szállt — mint ez esetben — a köznek tett szolgálatok elismeréseül a kitüntetettre épp oly elismerő, mint felemelő ugy az egyénre, mint azon testület vagy intézményre, melynek javára a legfelsőbb kitüntetés által elismert minden munka gyümölcsözik. Óhajtjuk, hogy az emberiség, haza és egyház iránt igaz érdemekkel szerzett legfelsőbb elismerés számos évek sorára nyújtson ihletet kitüntetett nagyérdemű püspökünk további munkásságához. Igen tisztelt Uraim, a napirendre térve: Ha végig tekintünk az utolsó közgyűlésünk óta lefolyt év egyházi érdekeinket érintő eseményein, azoknak egyik nyomatékosabb mozzanatát látjuk egyetemes egyházunk azon törekvésének nyilvánulásában, hogy lelkészeink anyagi helyzetének végleges rendezését az államtól jogosan várt fedezettel lehetővé tegye. Az ez érdemben a kormányelnöknél és közoktatásügyi minisztereknél megjelent küldöttségünk azcn megnyugtató érzéssel végezte megbízatását, hogy jogos kivánataink a megvalósulás biztos utján haladva, végleges megoldásuk — ha állami életünk óhajtott békés fejlődési folyama megzavarva nem lesz - a közel jövőtől várható. Megnyugvással konstatálhatjuk, hogy egyházegyetem és állam jóakaratát kétségtelen igazolják azon kedvező törekvések, melyek lelkészeink és tanítóink helyzetének javítására irányulnak. Egyházunk nem tagadható szegénysége s a minden oldalról kérlelhetetlenül igénybe vett állampénztár — sajnos — az illető tényezők kétségbevonhatlan legjobb akarata mellett is, csak szukceszszive nyújthatja a segélyt, melyet az elodázhatlan szükség érzete, de a fokozottabb igények természetes vágyai is, gyorsabb megoldásban óhajtanák megvalósulva látni. A helyzet megítélésénél azonban nem anynyira az óhajok pillanatnyi kielégítésének méretei, mint inkább a helyzet szanálására hivatott tényezők által tanúsított jóakarat és elfogadott irány a mérvadó- A momentán segély méreténél lényegesebb: megvan-e igazán a szándék a megfelelő segélyezésre és van-e kellő biztositéka a teljes, kielégítő sikernek? A legjobb akaratot, a minden illetékes oldalról nyilvánult készség után kétségbe vonnunk nem lehet; igényeink jogosultsága az egész vonalon elismerve e fontos ügyünk tehát az óhajtott megoldás utján van. E megnyugtató jelenségekkel szemben lássuk a helyzet másik oldalát: Mi a végcél egyházunk mindama törekvéseinél, melyek lelkészeink, tanítóink helyzetének javítását célozzák? Bizonnyára nem más, minthogy őket anyagi gondjaiktól a lehetőség szerint mentesítve, összes szellemi és erkölcsi erejüket hitéletünk fejlesztése és a közművelődésnek hazafias, protestáns irányú emeléséhez használhassa ki egyházunk. Dem lehet tagadnunk, mert tények és számadatok igazolják, hogy az utóbbi 10 — 15 év oly mérvű változást mutat lelkészeink, tanítóink helyzetének javulásában, melyről, amidőn konstatáljuk, hogy egy rendszeresitett emelkedő folyamat képét mutatja, igazságérzetünk és felekezeti jogosult igényeink önkéntelenül keresik az »ellenértéket«, melyet a hitbuzgóság emelkedése volna hivatva elsősorban kimutatni. Kétségtelen, hogy hitfelekezetünk alsó és felső iskolái tanítás terén teljesen kielégítő, sőt kiváló eredményeket mutatnak fel; templomaink és egyéb egyházi épületeink évenkénti emelkedése a mellett szól, hogy egyház és állam valláskulturai befektetései szemlátomást gyümölcsöznek. Ha azonban hitéletünket a lényeg mélyébe beható bírálat röntgen-sugarain át tekintjük, melyek a látszat párázatán átvilágítva, korunk valláserkölcsi belvilágát tárják szemünk elé, lehetetlen nem aggodalommal szemlélnünk az elénk táruló képet.