Evangélikus Őrálló, 1911 (7. évfolyam)

1911-08-12 / 32. szám

1911. EVANGELIKUS ORALLO 291 szakkal lett kivégezve. Hát állami tanintézeteink? Mit várjunk egy Barkóczytól, kinek keze messze elér. S még tovább ér a volt néppárti elnöknek, ki mint szabaöelvü kultuszminister szerepel ? ki egykor azt mondta, hogy Magyarországon a Reformáczió második tatárjárás volt! Talán ideje lesz már ébrednünk ? A tanitó és a szószék. A gömöri ág. h. ev. egyházmegye Csetneken 1911. .julius 4-én tartott lelkészi értekezletére irta s felolvasta Szkalos Emil vallástanár Tisztelt Uraim! A krisztusi egyház eszményileg sohasem volt külső jogszabályokon épült intézmény, hanem belső hitéleten alapuló életközösség. Éltető, mozgató eleme nem a törvény, hanem az evangeliom. Célja nem az uralkodás, hanem a szolgálat. De mert a világban s a világtól környezve él, a szükségessé vált már kezdetben bizonyos rendnek megállapítása. Ily szabályrendeletekkel — sajnos, — ma már tul vagyunk halmozva. — s mégis sok a kérdés, melynek tisztázása a közel jövő feladata Ezek közzé tartozik mai megbeszélésünk tárgya- ki mehet fel a szószékre ? Ide vonatkozó tételes törvényünk nincs, egyetlen egy szabályrendelet sem foglalkozik tüzetesen e kérdéssel. S mikor a mult értekezleten concrét esetekből kifolyólag felmerült e tárgy, csekélységem vállalta az ide vágó paragrafusok felkutatását. Vállalkozásommal biz én póruljártam, csődöt mondtam. §§-ok híján kénytelen vagyok e kérdés történeti fejlődésével foglalkozni. Itt bizonyára találunk jogforrást, alapelvet, melyre ezen esetleges uj szabályrendeleteinket építhetjük. A mit említeni kivánok, — nem uj dolog, — mind ismeretes. Krisztus urunk az egyháznak a szervezése, kormányzásra, vezetésre vonatkozólag semmiféle utasítást, vagy formát nm adott. Ezek a kultusszal termé szetszerűen s szabadon alakulnak ki a szükséghez képest a gyülekezet hitéletéből. Tanítása nyomán a papi hivatal jogosultsága s szükségessége — ugy a mint az Mózesnél s az ó-tesUmentomi theologiában domborodott ki, — megszűnt. A pogányokból és zsidókból lett keresztyének ezt nem képesek megérteni s habár elvileg az egyetemes papság eszméjét fogadják el, mégis az apostolokat az Úr hite s az ebből kisugárzó lelki erő különös letéteményeseinek ismerik. Kialakul a presbyteri hivatal, meynek feladata kormányozni és tanítani (Acta XX. 17, Titus I. 9- 10, I. Tim. III. 2), de ezt csak a gyülekezettől nyert felhatalmazás s megbízatás folytán végezheti (Acta XIV. 23.) Itt azonban az episzkoposz és presbyter nem ótestámentomi hiereusz, csak később lesz azzá Hisz a ker. egyház társadalmi viszonyai szükségessé tették elöljárók alkalmazását, ilyenekké lettek az előbb említetlek, de ezek még egyenrangúak voltak, mint ez kitűnik Acta XX 17 és 28 s Titus I. 5 és 7-ből, hol ezen elöljárók egymással felcseréltetnek. Nem a külső meghívás volt ezeknél a lényeges kellék, hanem a belső hivatás, — mely a tanításra képessé tette. Később a tanulással foglalkozó elöljárók közül kiválik egy, ki a tanácskozásokon elnököl, mintegy lefoglalja az epUkopos címet, a többi presbyter marad Majd diakónusokat, lectorokat, cántorokat, választanak. Már az egyháztörténet első korszakában kiválik a rendi és joghatósági hierarchia, mely a tridenti zsinatban nyer végleges szentesítést. Ha a minden időben egyforma emberi lelket, annak hiúságát, annak uralkodni vágyását vizsgáljuk, egész természetesnek tűnik fel azon nagy átalakulás, mely magasabb rendű lénnyé teszi a papot, a functionáriust, ki a sacerdotiumba osztatott s fölötte áll a tanulással s egyházi szolgálattal foglalkozó minisztériumnak. Igy támasztotta fel az emberi hiúság s uralkodni vágyás az ótestámentomi papságot, sacerdos-t. A hit által való megigazulás s az egyetemes papság reformatiói elve általában megszüntette a »klerus« és laikusok közötti külömbségét, dogmatikai s fogalmi ellentétet, de nem szüntette meg az egyházban az Ige hirdetésére s a szentségek kiszolgáltatására rendelt hivatalt. Maga Luther az egyetemes papság elvéből következtet e hivatal szükségességére. A német nemzet ker. nemességéhez írott müvében igy ir: ;

;Ha mindnyájan papok vagyunk, úgy senkinek sem szabad merészkedni a mi beleegyezésünk és választásunk nélkül azt tenni, a mihez mindnyájunknak egyenlő jogunk van. Mert a mi közös, azt a közösség akarata és parancsa nélkül senki sem ragadhatja magához". Ezzel teljesen egyezik az ágostai hitvallás XIV. cikke: »de ordine ecclesiastico docent, quod nemo debeat in ecclesia publice docere, aut sacramenta administrare, nisi rite vocatus.« Ige hirdetésre, tanitásra rite vocatus a pap és a tanitó. Sajnos, minálunk e vocatio csak a külső meghívásra kezd szorulni, az interna vocatio ma már másodrendű. Az igehirdetés s a szentségek kiszolgáltatásának joga a gyülekezeté, de mert ez, mint olyan, eme jogával nem élhet, eme jogát átruházza egy interna vocatióval megáldott egyénre. Ezen átruházás az externa vocatio. Ugy papi, mint tanítói hiványaink ezen e* terna vocatiónak okmányai, A papi vocatio egyedül az Ige hirdetésére s a sacramentumok kiszolgáltatására vonatkozik, ennek helye a gyülekezet s különösen a templom, a tanítói vocatiónak célja az Ige hirdetése a gyülekezetben s különösen az iskola. De e vocatio magában foglalja azt a kötelezettséget is, hogy a lelkész akadályoztatása esetén helyettesíti őt az istentisztelet végzésében. Ha ez a kötelezettség, akkor egyszersmind jog is, mellyel már a gyülekezet ruházta fel éppen az egyetemes papság elvénél fogva. Az externa vocatió tehát meg van, az interna vocatiót feltételezzük ugyan, de mert a szószéken s általán a templomban elhangzott beszédekért a lelkész felelős, a tanitó beszédeit elmondásuk előtt meg kell ismernie a lelkésznek. A tiszai ev. egyházkerület Lőcsén 1883-ban tartott közgyűlése a kiadott »Rendezet» 77, § ában a tanítókat levitákul alkalmazhatóknak jelenti ki, ezzel az interna vocatiót is elismeri. Ha a tanítónak kötelezettsége s joga is az Ige nemcsak az iskolában, de a lelkész akadályoztatása esetén a templomban is hirdetése, csak az a kérdés merülhet fel, hogy ezt a templom, mely helyén végezze ? Még mindig eldöntetlen, vájjon a szószéken vagy csak az orgona mellett. Az »Utasítás» 12. §-a nyíltan s érthetően mondja: »szószékre csak hitjelöJteket, — szükség esetén tanítókat bocsáthat a lelkész ...» A tanitó tehát — világosan mondja e paragrafus, szükség esetén felmehet a szószékre. Csak azt kell most már meghatároznunk, mikor áll bd e »szükség esete.» Azt hiszem e meghatározás világos: valahányszor a lelkész bármi oknál fogva nem végezhet istentiszteletet s nem áll rendelke-