Evangélikus Őrálló, 1911 (7. évfolyam)

1911-01-19 / 3. szám

24 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1911. Eddig szól az illető fővárosi lap tudósítása. Hát mi mindazon következtetésekhez, a melyelyeket ez eset kapcsán az illető fővárosi lap kifejt, a magunk részéről is hozzájárulunk. Csakhogy még egy lépéssel tovább megyünk. Ugy tudjuk, a bűncselekmények halmozódásában, ismétlődésében, a büntetés mérvének kiszabásakor a büntető jog is súlyosbitó körülményt talál. Ezt a súlyosbitó körülményt látjuk mi fennforogni a br. Barkóczy esetében is. Engedelmet kérünk, a ki a házasságjogi törvényt az anyakönyvvezető előtt történt ismeretes botrányos szereplésével, az 1848. XX. t.-c. 2-ik §-át ismételten is a középiskolai tanári állások betöltésekor nyíltan kijelentett álláspontjával, most pedig a népszámlálási törvényt s általában a törvényes közigazgatási hatóságok iránti engedelmességet ezzel a frivol kijelentésével — mindannyiszor öntudatosan, célzatosan megsérti: az vagy beszámíthatatlan, a kinek elmegyógyintézetben a helye, vagy anarchista, aki a polgári rendre és békére nézve egyenesen veszedelmes: de semmiesetre sem egyszerűen „renitens." Hiszen itt egészen nyílt a lázadó szándék az állam törvényeivel szemben! Mit keres még ez az ember az állami főtisztviselői székben ? Nem látja be a kormány, mennyire közveszélyes a polgári rend és béke szempontjából ennek az embernek ottléte épen egy kultuszminiszteri osztály élén ? Még jutalmazza őt címmel, ranggal és javadalommal ? Ilyen emberre bízza a középiskolák annyira elsőrangú érdekének annyi bölcsességet, higgadtságot, áttekintő emelkedettebb szellemet és mindenekfelett példaadó törvénytiszteletet követelő ellátását? Hiszen lépjünk csak kissé, csak kevéssé a következtetések terére ! Az elv: quod uni justum, alteri aequum. A mi szabad az egyik polgárnak, azt meg kell engedni a másiknak is. Ha tehát a polgárok öszszessége megtagadja az anyakönyvi, vagy a tanúzási, vagy a jogegyenlőségi, vagy a népszámlálási törvényekkel szemben való engedelmességet: nem fordúi-e fel minden rend és nem köszönt-e be teljes anarchia ? Hát bocsánatot kérünk, de ez már mégis csak tűrhetetlen állapot, hogy az állam a maga főtisztviselői állásai egyikében ilyen felfogású embereket tűrjön ! Meddig késik itt a megtorlás, a mit az országos közvélemény jogérzéke méltán megkövetel és a mely nem lehet más, mint a legszigorúbb módon leendő kimozdíttatás, a meg nem érdemelt állásból ? Egyenesen erkölcsi érdek, hogy az „anarchista" bűnhődése mennél hamarább bekövetkezzék. T Ä N Ü G Y Vallástanárok a tanári státusban. Ily cím alatt közli a „Magyar Szó" c. lap f. hó 9-iki száma a következő fejtegetéseket, a melyekre nézve azok szószerinti közlése után a tárgy fontosságánál fogva megtesszük a magunk észrevételeit: Vallástanárok a tanári státusban. A protestánsok botránya. — Illetékes vélemény. Újabban egyre gyakrabban vetődik fel a kultuszminisztérium költségvetésével kapcsolatban az a hír, hogy a vallástanárokat a minisztérium a középiskolai tanárok státusába akarja fokozatosan bejuttatni. Emiatt igen nagy az elégedetlenség a tanárok között, akik arra hivatkoznak, hogy a vallástanárok nem tudnak megfelelni annak a minősítésnek, amit a törvény a középiskolai tanártól megkíván. A középiskolai tanárok forrongásszerü elégedetlenségének abban az esetben, ha a költségvetés mostani intézkedése nem végleges, van alapja. Sérelmes mindenekelőtt az, hogy megfelelő feltételek nélkül középiskolai tanároknak deklaráltassanak azok, akik a tőrvény szerint nem nevezhetők középiskolai tanároknak, de sérelmes azért is, mert a vallástanároknak a tanári státusba való elheiyezése egyenesen szerzett jogaiktól fosztja meg és anyagilag károsítja a középiskolai tanári kart. Középiskoláink tanárai a IX. VIII. és VII fizetési osztályokban vannak elosztva, s ha már most a vallástanárok is belekerülnek ezekbe a fizetési osztályokba, — mondjuk egy-egy osztályba csak harminc, — akkor ezáltal a tanárok előlépése lényegesen megromlik. De sérti ez a státusba való beosztás a tanárság érdekeit azért is, mert ilyen módon a vallástanárokból lehetnek igazgatók, ami nyilvánvalóan a tanárok előremenetelének kárára történik. Ennyit erről a kérdésről a tanárság szempontjából. Általánosságban, főképen pedig a protestáns szempontokból sem lehet helyeselni a vallástanárok státusba osztását, illetőleg azt, hogy ugyanoly módon minősíttessenek az igazgatói állások betöltésénél, mint a középiskolai tanárok. Hangsúlyozzuk, hogy a vallástanárok anyagi helyzetét nagyon jól ismerjük s azt olyannak tartjuk, amin okvetlenül segiteni kell. Ez a segítség azonban ne legyen olyan, amely aggodalomra ad okot. Már pedig abba, hogy vallástanár, tehát felszentelt pap igazgató lehessen, semmiképen nem tudnánk belenyugodni. Hiszen tudjuk, a római katholikus klérus mindenekelőtt a szentszéknek tartozik engedelmességgel s könnyű belátni, hogy állami középiskoláink felett olyan igazgatókra, akik első sorban a hierarchia eszméjét, Rómát, a pápaságot szolgálják, semmi szükségünk nincsen. Ez állami középiskoláink teljes elklerikalizálását jelentené. Különösen beláthatatlan kára lenne a protestantizmusnak ebből akkor, ha a vallástanárok — a költségvetés szerint = csakis olyan iskolákban lehetnének igazgatók, ahova saját felekezetéhez tartozó legalább száz növendék jár. (Ha itt lehetnek tanárok, amire a módot a költségvetés megadja, akkor igazgatók is válhatnak belőlük.) Mert ez a megkötés azt jelentené, hogy protestáns vallástanár sehol sem juthatna igazgatósághoz. Hiszen nagyon jól tudjuk, hogy a protestáns növendékek inkább a hazai híres és elsőrendű református és ág. hitv. evangelikus iskolákat keresik föl, mint az államiakat s alig hisszük, hogy volna olyan állami középiskola, ahol száz református, vagy száz ág. hitv. evangelikus növendék lenne található s ha van is ilyen, bizonyos, hogy alig egy-kettő akad. Eszerint tehát a protestáns vallásíanárok már eleve ís letehetnének arról a reménységről — ha státusbeosztás és a vallástanároknak a középiskolai tanárokkal való egyenlő minősítése valamikor teljesen keresztülvittetik, — hogy belőlük valaha is igazgató lehessen. Ellenben lenne igazgató a katholikus vallástanár és a zsidó rabbi. Mert a zsidó vallású gyermekek, — tekintve azt, hogy ezek inkább állami iskolába járnak,