Evangélikus Őrálló, 1911 (7. évfolyam)
1911-03-16 / 11. szám
97 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1911. der ersten Zeugen 4 c ének kis versének eléneklése után Broschko Adolf lelkész imádkozott. Erre Daur György egyházfelügyelö meleghangú megnyitó beszédet mondott, melyben utalt arra, hogy az egyházközség presbytériuma gyülekezeti esték tartását határozta el s a mai missziói ünnepély mintegy alapköve a jövőben rendezendő gyülekezeti estéknek, melynek feladata és célja, a hívekben az evangéliumi öntudatot felkelteni és ébren tartani és bennök az összetartozandóság érzetét ápolni és erősíteni. Ezután Haudmann misszionárius „Sötétség és világosság Délindiában" cirnen előadást tartott. Kiindul Ézs. 9, 2. verséből : „A nép, mely sötétségben jár, lát nagy világosságot ; a kik a halál árnyékának tartományában ülnek, azoknak világosság támad." Előadásában ecsetelte a hinduk életét, bálványimádását, bálványünnepeit s kiemelte, hogy míveltségük dacára milyen szánalomraméltó emberek. Továbbá a Lipcsei Missziónk ottani munkásságát rajzolta, kiemelvén, hogy a munka a sok és nagy nehézségek dacára előre halad. Hautmannak ugy délelőtti szentbeszéde mint esti előadása mindvégig lebilincselte a hivek figyelmét. Ezután Schmidt Emmy úrleány két éneket énekelt, melyet atyja Schmidt Gyula presbyter kísért zongorán, Daniel Hedvig úrleány pedig Spitta K. I. Ph. : „Die Heidenboten" c. költeményét szavalta, Hein János másodfelügyelő köszönetnyilvánítása, Broschko G. A. lelkész imája és a gyülekezet éneke után véget ért a missziói ünnep. Ugy a délelőtti istentiszteleten, mint az esti misszióünnepélyen nagyszámú közönség volt jelen. Az esti előadáson Scholtz Gusztáv püspök, Kaczián János esperes, Raffay Sándor, Morhács Márton 'egészek, Steuer Lajos vallástanár, Hüttl Ármin, Weisz Gusztáv, Lauff Géza segédlelkészek, Klár R. ref. lelkész, dr. Heiszler Gyula a ref. „Missziói Szövetség" titkára is jelen voltak. A begyült offertórium mindkét alkalommal összesen 105 korona 98 fillér volt A kegyelem Istene kisérje gazdag áldásával ezen missziói ünnepet! T Ä R C Ä. Ä vallás szerepe az emberiségnek tökéletesbiilésére való törekvésében. . I (Folytatás). „Az evolucionista előtt mondja Kidd — a reformáció lényegileg társadalmi fejlődés. Ama nagy társadalmi forradalomnak, melyet véghez vinni a mi művelődésünk van hivatva, a reformációt bevett népek közt kell legrendesebb lépésben lefolynia s ott kell legigazabb kifejezésre találnia s ott kell legnevezetesebb gyümölcsöt érlelnie." A római dogmarendszerben szereplő fides historica-val szemben a reformáció a személyes élő és üdvözítő hit elvét, a fies salvific-át Írván zászlajára, az organikus fejlődés terére lépett s evvel világtörténeti hivatását örök időkre biztosította. A róm. kath. egyház, a mint az a tridentinumban nyiltan kifejezésre jutott, merev forma, holt institúció; a reformáció egyháza a fejlődés, a jövő egyháza. Amazt hasonlíthatjuk a szemet gyönyörködtető pazar fényben tündöklő kristályhoz, de a mely mégis csak holt anyag; egyes részek hozzáadása folytán nagyobbodik ugyan, de belső mozgató erő hiányában organikus növekedési nem mutat; emezt a reformáció egyházát szemléltethetem az élö organizmus képében, a mely belső, ható, alkotó, gyarapító erő birtokában nőttön-nő, hisz elve a fejlődés elve, azért tulajdonképeni diadalának üdvös tere a jövő nagy társadalom alakulása. Az emberisé? haladásáról szólván, sokan fölvetik a kérdést, vájjon ez a haladás biztosítva van-e a jövő számára; vájjon a jövő társadalmaban nem lesz-e egy időszak, amikor a fejlődés menete tényleg retrograd leszen ? Nos a reformáció, akkor, amikor az egyes történeti egyházakat nem öncélnak, de eszköznek hirdeti ama tökéletesebb láthatatlan egyházhoz, ugyanakkor a végetlen tökéletességre hivatott emberi szellem hódító útjáról táplált boldogító hitében szentül meg van győződve annak igazságáról, hogy a világtörténelem utai Isten utai, Isten utainak célja pedig nem a visszaesés, hanem a tökéletesedés, hogy végezetül Isten legyen minden, mindenekben. Mi biztosít tehát arról, hogy a fejlődés végleg meg nem akad, de sőt a jövő nagy társadalmi alakulásaiban jut igaz jelentőségre? Felelet: a vallásnak szerepe az emberiségnek tökéletesbülésre való törekvésében ; természetesen annak a vallásnak, melynek életeleme az egyén legsajátosabb kincsévé vált üdvözítő hit, amint ennek bibliai alapon igaz jelentőségét a reformáció felismerte. Mennél inkább felismerjük ezt, annál inkább belátjuk, mily ingatag alapon áll a rationalismusnak az értelem kizárólagos fölényéről hangoztatott nézete, mely szerint egyedül ezt illetné meg a vezető szerep a szellemi élet összes nuilvánulásai terén s egyedül ez volna útjelzője az egymás után következő korszakok alkotásainak s így ez nyújtaná zálogát annak, hogy a végetlen tökéletesedés felé haladás legkevésbbé sem hiú ábránd A történelem alapos kutatójára felettébb érdekes felfedezés vár e kérdés vizsgálatánál : vájjon az értelem, az embernek mint pusztán értelmes lénynek felfogása irányitja-e a fejlődés menetét, vagy más tényezőt is kell alapul vennünk, avagy épen nem találunk-e egy oly tényezőt, melynek egyedül álló fontos szerepe van tárgyunk vizsgálatánál. Emiitettük, hogy a társadalomban működő folyamat szerves folyamat; nem szabad tehát a társadalmat darabokra szaggatva vennünk vizsgálat alá, hanem keresnünk kell az abban szakadatlanul működő, belső mozgató erőt, — s itt azt látjuk, hogy a mióta az e. ibér társas lény, a mozgató erő nem csupán az értelem, sőt általában nem is az értelem. A francia forradalom túlzói egyszerűen a legelemibb történeti érzék hiányáról tettek bizonyságot, midőn féktelen szenvedélyükben fabula rasa-t helyeztek a múltra, az Istent detronizálták s helyébe az ész istennőjét állították. A racionalistáknak örök intelmül szolgálhat Kant példája, ki az autonom erkölcstant tartva .*<zem előtt, az erkölcsparancsot az autonom emberi észből akará származtatni s miként a „Gyakorlati ész bírálata" c. művében látjuk, kénytelen volt alapul venni az Isten és a halhatatlanság eszméjét, mint a gyakorlati ész posztulatumait. (Folyt, köv.)
