Evangélikus Őrálló, 1910 (6. évfolyam)

1910-03-03 / 10. szám

86 „a trencséni egyházmegye újból felterjeszti mult évi | indítványát: hogy az egyházak terheinek könnyítésére | fordítandó állami adója csak oly összegben számittassék az egyházközségbeliek állami adójához, mely öszszeg után a birtok az E. A. 256. §-ának megfelelően megterhelhető", éppenséggel sem cáfolja meg értesüléseimet. Feltétlenül logikus ezen jkvi pont, de határozottan igazságtalan akkor, ha csak partialit er hajt atik végre. így csak az esetben szabad eljárni, ha egyetemes utasítás rendelkezik igy s a többi kerületek is ahhoz alkalmazkodhatnak. Azt, hogy a nagybirtokosok állami adójának az adókimutatásba való be nem állítása, tehát az elhallgatás »nem elhallgatás, hanem egyház iránti helyes szeretet«, . . . nem tudom megérteni, illetve nem akarom megérteni, mert nem tételezem fel testvér úrról azt, hogy helyeselné, ha egy szegény apa gyermeke iránt való nagy szeretetéből kifolyólag annak boldogulása érdekében idegen vagyonra áhítozik. A mint ezen apában, meg kell lennie a felebarát iránt való szeretetnek is, mely azt meg nem rövidití, úgy a lelkészben is, bár szereti saját egyházközségét, meg kell lennie a közegyház iránt való szeretetnek is, bár szereti egyházközségét, meg kell lennie a közegyház iránt való szeretetnek is, mely nem engedi, hogy azt jogtalanul megrövidítse, de keresse az összegyházra vonatkozó jogos, igazságos, méltányos és ugyancsak szeretetről tanúskodó mértéket. Az egyetemes gyűlés ís, midőn azt mondja: „vannak egyes esetek, melyeknél a szabályrendelet határozmányainak szigorú alkalmazása meghiúsítaná az adóalap által elérni kivánt célt", sem azt kívánja, hogy az egyes egyházközségek tegyék tal magukat rajta, hiszen akkor az adóalapi bizottság soha sem nyerne tiszta képet, hanem éppen az én indítványomból kifolyólag »az adóalapi bízottságot hívja fel, hogy tegyen javaslatot arra nézve, milyen irányban volna a szabályrendelet módosítandó, hogy a leginkább segélyre szoruló egyházak a segélyezéstől el ne essenek". Legyen meggyőződve testvér úr, hogy ez nem az egyes egyházközségek önkényes eljárásának szentesítésére történt. Arra pedig testvér úr ne tessék engem invitálni, i hogy úgy fejezzem ki magamat »egyes lelkészek állítólag elhallgatták", mert általánosságban megemlítve hallottam én is, tőlem lehetnek azok lelkészek, nem lelkészek, nem keresem, de bizonyára egyházközségek. És az egyes egyházközségek szabálytalan eljárása, ha mindjárt egyházmegyei határozatból folyik is, mihelyt szabad támadni, de nem kijátszani, nem mentesíthető, sőt az, aki megkísérli, mint testvér úr is, önkénytelenül bizonyítékokat szolgáltat saját érvei ellen s eszébe juttatja az emberrel azt, hogy „nem zörög a haraszt szél nélkül.« Béke velünk !*) Zombor, 1910. február 22-én. Testvére az Úrban: Lombos Alfréd, ev. lelkész. *) A vitát bezárjuk. Szerkesztőség. 1910. T A R C Ä. Ä gyülekezet és a theologia. Irta: Dr. ÄMMUNDSEN VALDEMÄR, koppenhágai theologiai tanár. Engedélyezett, fordítás, A theologia közelebbi viszonya a gyakorlati gyülekezeti élethez megakadályozhat egy oly veszélyt, mely különösen a modern theologiát fenyegeti. A belső vallásos életet vizsgálva a theologia könnyen azt a látszatot kelti, mintha megszűnne theologia lenni. Maga a „theologia" az Istenről szóló tant jelenti. így pedig úgy tűnhetne fel a dolog, mintha a theologia nem volna egyéb, mint az ember vallásos életéről szóló tan. így aztán akarata ellenére is elfogadná a kereszténység kelleni legmélyebb ellenvetést, Feuerbachnak azon állítását, hogy az ember maga teremti önmaga számára Istenképét, hogy a vallás nem egyéb, mint az ember vágyakozása és képzelődése. Ha a theologia nem ís ösmerné el ezt a gondolatot, mégis úgy tűnhetik fel, mintha épen ezen gondolatnak kezére dolgozna. Annyi bizonyos, ha elvesztjük azt a meggyőződést, hogy Istenhez való viszonyunkban valami objektivvel,- az igaz, valóságos Istennel van dolgunk, akkor a vallás meghalt. Az a theologia pedig, amely ilyen irányban akarna működni, öngyilkosságot követne el. De nem használ az sem semmit, ha ignoráljuk azt a kérdést: honnan tudod azt, hogy te nem a te tanoddal teremtetted a magad képére Istent ? Újra és újra előtérbe nyomul ez a kérdés, amig nem adjuk meg a helyes választ. Oly sokszor niegesik, hogy a „subjektivizmus" ellen küzdve, az ellenfelet figyelmen kivül hagyjuk. Megkíséreljük bizonyos külső támpontokra utalni, aminők : a gyülekezet, a szentségek, hitvallási iratok, a biblia De a kérdés épen az: miként győződhetek meg én arról, hogy épen ezekben találom meg az Istent. Egészen külső s minden esetben érvényes feleletet nem lehet találni. Az Isten országa nem jön akként, hogy reá lehetne mu atni; mert csak arra nézve, aki azt belsőleg átélte, lesz belső valósággá. A kérdésre csak a személyes átélés után válaszolhatunk, amikor észrevettük, hogy a kereszténység olyasvalami, ami felülről jött hozzánk. A kereszténység az üdv vallása és annak a bűnről és kegyelemről szóló igehirdetése olyasmi, a mire az ember természetes gondolkodással nem jöhet. Az tulajdonképen felszabadítás, az ős erő, »melylyel Isten gyermekeivé« lehetünk, olyasmi, a mire az ember önmagától képtelen rájönni. A keresztény gyülekezetben átéljük ezt, valahányszor az ember személyesen találkozik az Istennel a Krisztusban. A keroszteny igehirdetésnek mindég hdnyomólag objektívnek kell lennie, nem szabad önmagunkat prédikálnunk, a mi saját hangulatainkat, érzelmeiket, hanem Istent a Krisztusban. A theologia ezzel szemben, mint kutatás első sorban subjectiv. Mert a subjektiv, az ember által elsajátított az, ami leginkább hozzáférhető a vizsgalatra nézve. A theologiának úgy mint más vizsgálódásnak empiristikusnak kell lennie, a tapasztalatra kell építenie. A kutató theologiának sokszor meg kell elégednie azzal, hogy megérinti Isten ruhájának EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1910.