Evangélikus Őrálló, 1910 (6. évfolyam)
1910-02-24 / 9. szám
70 EVANGELIKUS ORALLO 1910. Minden középiskolát végzett ember tudja, hogy a népvándorlás után bekövetkezett európai bomlás alatt a pápai hatalom legfőbb hatalommá nőtte ki magát. Nagy Károly, aki a római Cézárok birodalmáról álmodozott, még fel birta tartani tekintélyét, de éppen az a körülmény sarkalta a papságot arra, hogy a világi hatalmat is a kezébe keritse. Gondoskodott is róla, hogy ez irásba foglalva az egész világ előtt documentálva legyen. Egyszerre váratlanul, 809—849 évek között, megjelenik egy Írásbeli névtelen gyűjtemény, mely valami papi hatalom megalapítására vonatkozó rendeleteket, decretumokat tartalmazott. Czéljára nézve maga a névtelen gyűjtő azt mondja, hogy egy jobb és teljesebb joggyűjteményt akart adni, mint voltak a meglevők. 1) De mivel nem va/otf/okmányokat gyűjtött össze, hanem hamisokat gyártott, s emiatt még a valódi nevét sem merte kitenni: világos, hogy még ez az állítása sem egyébb, mint a valódi czélnak elleplezése. Annál biztosabb volt afelől, hogy amég pogányságban leledző népek és fejedelmek, a keresztény vallás felvétele alkalmával, Krisztus tanával együtt az álizidori elveket is ellenmondás nélkül kötelezőknek fogják elismerni. Ezt a feltevését a hamis papnak a történelem fényesen igazolta. A korát jól ismerő ezen névtelen pap volt a római hirerarchiának tulajdonképpeni megalapítója, midőn soha senki által nem látott állítólagos levelek és rendeletek alapján, többek között azt állítja, hogy I. Kelement maga Péter apostol tette római pápává! Szegény analfabéta halász, Péter apostol, ugyan sohasem álmodhatott a hat századdal utóbb keletkezendő római pápákról, annál kevésbbé egy katonailag szervezett papi uralomról! Ez bizonyos. Csak a józan észre kell hivatkozni és azt a természetes kérdést felvetni: hogyan adhatott volna Péter a hat századdal későbben élt I. Kelemennek, vagy bárki másnak olyan hatalmat, aminővel ő maga sem rendelkezett!? Aminőről még sejtelme sem lehetett!? De a koholó Álizidor tudván, hogy a világi urak latinul sem írni, sem olvasni nem tudnak, a régen porrá lett szegény halász, Péter apostol nevében (!) így beszél I. Kelemennel: „Tudd meg, hogy te mindenek felett állasz! Tanquam te omnibus praeesse monaris. Ha a testvéreknek valami bajuk van egymás között, ne menjenek Ítéletért világi bírák elé, hanem az egyház papjaihoz. Csak ezek Ítéleteinek engedelmeskedjenek! Következetesen Szt. Péter szájába adja az ilyen parancsokat: ,,Megparancsolom e föld valamennyi fejedelmeinek és minden embereknek, hogy engedelmeskedjenek és fejet hajtsanak előttük, t. i. a pápák előtt . . . Azokat, akik ezt nem cselekszik, gyalázatosoknak és átkozottaknak jelenti ki, amíg elégtételt nem adnak. Aki ezt nem teszi meg, az egyház kebeléből kizárassék. „A ti kötelességtek — mondja tovább — oktatni a fejedelmeket, ezeknek pedig kötelessége úgy engedelmeskedni nektek, mint az Úristennek . . . Az ó-testamentomi zsidók történelmére való hivatkozással állítja, hogy Áron, az első zsidó főpap egyúttal a nép fejedelme is volt, aki a néptől adót szedett s az első termésből dézsmát, tizedet kapott! . . . Ezen és hasonló hamis, de céltudatos tételek után emeli valamennyi más egyházak fölé „a ') Canoimm sententias colligere et uno in volumine redigere et de ínultis unum facere voluit. római és apostoli szentegyháznak felsőbbségét", melyet ez állítólag nem is az apostoloktól, hanem a Megváltótól nyert, aki azt mondá: Te Péter vagy s ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat stb. Szt. Istvánnak azon intelme, melyet Imre fia számára kiadott s mely törvénykönyvünkben szó szerint olvasható: nem egyéb, mint az Álizidor-féle gyűjtemény kivonata. Természetes, hogy azt is idegen ker. pap fogalmazta. A harmadik fejezetben a püspököket ajánlja a leendő magyar király figyelmébe és oltalmába. Ha — u. m. — ezeknek jó indulatát elnyeri, akkor semmiféle ellenségtől nem kell félnie, mert azokat tette az Isten az emberi nem őreivé, a lelkek vigasztalóivá és minden egyházi tisztnek és szentségnek osztogatóivá. Nálok nélkül királyságok és fejedelemségek nem állhatnak fenn. Közbenjárásukkal törűltetnek az emberek bűnei. Ha ezeket szereted, ezzel magadat boldogítod s országodat tisztességesen kormányozod. Mert kezükbe adatott a hatalom, hogy minket a bűnökben hagyjanak és azoktól feloldozzanak. Mert az Isten nekik örök tanúságát adta és őket más emberektől megkülömböztette. A maga nevének és szentségének részesévé tette és megtiltotta, hogy emberektől dorgáltassanak. Aki pedig az Istennek ezen Krisztusait bántja, aki az isteni és kánoni rendeletek ellenére ezen szen rend férfiait bűnökkel fertőzteti, az elpusztúl ... Ha Te ezt a rendet megtartod, dicsőséges koronádat felmagasztalod. Azt is megmagyarázza Imre királyfinak, hogy a királyok elejétől fogva azért neveztettek felségeseknek, hogy az egyházat felsegítsék . . . Ilyen elvek hangoztatása mellett István még jobban lekötelezte magának a püspökök jó indulatát azon birtokok adományozása által, melyekkel valóságos világi fejedelmekké tette őket. Az apostolok tekintélyével hirdették „ut reges obediant praeposítis suis in Domino". A pápa tekintélye ez idézetek szerint oly magasan állott valamennyi világi fejedelem felett, hogy annak külön kegyúri jogok osztására nem volt szüksége. A kegyuraság tudvalevőleg nem is keresztény intézmény, hanem állami joga a világi fejedelmeknek, mely bizonyos kötelességek teljesítésével járt. A középkori hűbériség nem volt egyéb, mint az ó-kori földesúri hatalomnak folytatása és kibővítése. A régi feudális jog szerint a föhübérur volt a király, vagy a császár. Ezektől függött a nemesség — ettől ismét a jobbágyság. A pápai uralom növekedésével, a régi fejedelmek mintájára, egyházi patronusok, védők és pártfogók fokozatai léptek életbe. A római kath. egyház voltaképpen nem egyéb, mint evangeliomi mázzal bevont régi római birodalom. Jól mondja Harnack, a berlini egyetem nagynevű tanára, hogy a r. katholicismusnak, mint külső szervezetnek, mint jogi és hatalmi államnak semmi köze az evangeliomhoz, sőt annak elvileg ellentmond (A ker. lényege ford. Rácz L. V. o. 117. s köv. 1) Ha már most a magyar Árpádházi királyoknak a római pápához való viszonyát nézzük, első pillanatra szemünkbe ötlik, hogy a pápák Magyarországot valósággal saját hübérüknek: királyainkat pedig alattvalóiknak tekintették. Ezekkel úgyis bántak, mint az
