Evangélikus Őrálló, 1910 (6. évfolyam)

1910-09-08 / 37. szám

1910. kérem ezúton a tárgygyal foglalkozni és az orvoslás módját proponálni. Bújnák Andor.*) *) Ä t. cikkiró úr megnyugtatására kijelenthetjük, hogy az értekezleten maga az plnöklő kerületi felügyelő úr bejelentette, hogy a rágalmazó lapok ellen a sajtóper folyamatba tétetett. Ezt a bejelentést a kerületi értekezlet tudomásúl vette. Szerk. Törekvéseink iránya. Ébredünk tagadhatlanul. Az a nyomás, melyet annyi súlyos körülmény : az idők óriási mérvű s rohamos haladása, az értelmi fejlődés és ennek túltengése a kedélyvilág rovására, ellenséges irányok veszedelmes támadása reánk gyakorol, egyideig mély álomba merült erőinket életre serkentette. Gondolkodunk az eszközökről, a melyek a nyomás súlyos terhe alól bennünket felszabaditanának, gondolkodunk védelmi intézkedésekről, hogy a támadásokat erélyesen viszszaverhessük. Mozgásban és mozgatásban nyilatkoznak meg a közélet nem egy utján a lelkünkben szunnyadó erők s miként a kertész, vagy a magvető lázas érdeklődéssel várjuk munkálkodásunk gyümölcseinek fejlődését. Fájdalommal kell azonban tapasztalnunk, hogy reményeinket munkálkodásunk igen sok terén keserű csalódás kiséri. Mint Krisztus urunk magvetője, azt látjuk, hogy az általunk elvetett magot a madarak elkapdossák, a nap heve kiszárítja, tövisek megfojtják, de ami kikel és felnövekedik, az is a sátán alattomos konkolyhintése következtében zagyván fejlődve csak kétes sikerű aratásra nyújt némi reményt. Valami mélyebben fekvő oka lehet annak, hogy munkálkodásunk eredménye mind eddig nem hogy a kezdet nehézségeihez arányítva is kielégítő volna, sőt csüggetegséget támaszt fel szivünkben. Talán nem gondolkodtunk, vagy legalább nem elég körültekintéssel, a mai felvilágosodottság színvonalának és követelményeinek nem elég alapos megfontolásával gondolkodtunk mindenek előtt a talaj előkészítéséről, a melybe a megújhodás magvait elhintsük. Krisztus urunk példáját követve odaadó buzgósággal, éles megfigyeléssel kell behatolni népünk életének lélektanába. Fel kell kutatni azokat az érzéseket, vágyakat és mindenféle mozgató erőket, a melyek az egyes embert az igazán természetszerű s igazán keresztyéni életösvényről arra az útra csábítják, hol megnyugvást, boldogságot nem talál, a melyen a közmegelégedés virága meg nem terem. És fel kell keresni azokat az életre való eszméket, gondolatokat, a melyek egyesek, sőt nem ritkán egész kis társadalmi körök lelkületében lappangnak, de meg ís nyilatkoznak arra nézve, hogy milyen tulajdonokkal kellene ékeskednie az igaz keresztyénnek, milyen gondolkodásmódnak kellene jellemezni az egész társadalmat, hogy ott minden egyes elégedetten, nyugodtan, boldog lelkülettel futhassa meg lelki pályáját. Hogy a sok közül csak egyet említsek, bizonyára számos egyén lelkében ébren van a gondolat, miszerint elégedetlenségünknek lényeges oka az általános bizalmatlanság, mely szivünkben egymás iránt felburjánzott s ennek oka viszont az erkölcsi — helyesebben isteni : — törvények iránti tiszteletlenség és féktelen rendetlenség. Ez és ehez hasonló számos eszme lappang ott a népélet lelkében, de nincs a kí azokat az akaratmozgató erők zűrzavaros, egymással ellentétes, öszszekuszált tömkelegéből kiemelje s a lelkesedés szivig ható koszorújával hirdesse. Miként a költő együtt érez nemzetével, együtt korával s a lelki élet oly nyilatkozatait zengi el a széptan szabályai szerinti műalkotással, a melyek milliók keblében hullámzanak, de megnyilatkozni, öntudatos, érzéki alakban megjelenni nem tudnak, ugy azoknak is, kik a hitélet és erkölcsi világ gondozását tűzték ki élet feladatukul, milliók óhaját, vágyát, szükségérzetét, gondolkodásmódját kell átérezni és érzéki alakba önteni oly módon, hogy beszédjük milliók szívében viszhangot gerjesszen. Törekvéseink irányán végig tekintve alig tévedünk azt állítván, hogy azok mind csak egyházunk bajainak orvoslását, sérelmeink megtorlását, egyházunk hatalmi állásának támogatását és diadalra juttatását tartják szem előtt. Távol legyen az a gondolat, mintha e törekvések céltalanok, vagy feleslegesek volnának. De emellett nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy épen társadalmunk szenved a vallástalanság veszedelmes következményei miatt. Ha megnyitjuk sziveinket az egyes ember fájdalmának hangja, a közállapotok általánosan elismert erkölcsi romlásának szomorú tünetei előtt, lehetetlen, hogy föl ne ébredjen bennünk a kötelességérzet, miszerint első teendő az embert az ő lelki betegségéből szervezetének s tulajdonainak megfelelő módon kigyógyítani: a mammon bálványimádását, a képmutatást, nagyravágyást, urhatnámságot, a hamisság minden nemét, az érzéki gyönyörök zabolátlan kívánságát kegyetlenül ostorozni és az igazi keresztyéni, — vagy ami ezzel azonos: igaz protestáns — szellemű élet tulajdonait és áldásos gyümölcseit megismertetni és megkedveltetni. Ezen munkálkodással kell oly nemzedéket nevelni, melyről mindenki—még ellenségeink is — elismerik, hogy annak lelkületét egymás iránti bizalom, önzetlen testvéri szeretet, mely mindeneket elfeledezve viszályt, torzsalkodást, irigységet, gyűlölséget nem ismer és mindenek felett az Isten parancsai iránti föltétlen, alázatos engedelmesség hatják át. Ezen cél elérésére nézve egy másik főkötelesség a kíméletlenül szigorú önvizsgálat. Gondosan ki kell kutatni, hogy az általunk elhintett tiszta búza közt nem lappang-e haszonlesés, hir és dicsőséghaj hászat, uralomvágy, egymás iránti féltékenység, hi u verseny konkolya, ami népünk lelkében idegenkedést, sőt bizalmatlanságot gerjeszt s megakadályozza ama tisztelet és ragaszkodás kifejlődését, mely nélkül a vezér a nyájat sikeresen vezetni képtelen. Äki az Isten igéjét hirdeti, arra nézve szükséges, hogy — Krisztus urunk példájaként — ő maga legyen az Isten igéje szerinti élet megtestesülése. Ha ezen kötelességeknek szigorú következetességgel megfelelünk, nem kell félni sem a vallástalanság lappangó terjedésétől, sem a klerikalismus nyilt és alattomos támadásaitól, sem egyházunk hatalmi állásának sülyedésétől. Krisztus urunk szájából hallI juk, hogy ég és föld elmúlnak, de az ő beszédei