Evangélikus Őrálló, 1910 (6. évfolyam)
1910-08-11 / 33. szám
1910. EVANGELIK ÜS ŐRÁLLÓ 302 zottság tagjai nem ismertek, vagy azt-e, akit a tanári kar és több bizottsági tag mindkét tekintetben az iskolára nézve biztos nyereségnek tartottak. Akinek van fogalma a tanár egyéniségének és éppen vallásos jellemének nagy fontosságáról, arra nézve már ama kérdésben magában benne rejlik a felelet is, és csak az dubitálhat, aki az anyakönyvi kivonatban látja az illető egyén felekezeti érzületének az érzületi megnyilatkozásoknál is nagyobb biztosítékát. A cikkírónak egyetlen mentsége az lehetne, hogy a tanári kar és egyes bizottsági tagok helytelenül informálták az iskolai nagybizottságot az illetőnek egyéniségéről. Ezt bizonyítsa be a cikkíró. És ha addig is, míg ez sikerül, kiakarná mutatni egyháziasságát és felekezeti öntudatát, ajánljuk neki annak a témának szellőztetését, hogy egy olyan lelkészt (nem tanárt, lelkészt), aki az ágostai hitvallásra esküt is tett, minő alapon lehetne fegyelmi vizsgálat alá vonni azért, mert nem akarja az urvacsorát református ritus szerint kiszolgáltatni (1. nagygeresdi egyezség). Valóban nehéz szatírát nem irni! Végre valahára ébredezik felekezeti öntudatunk és akkor — neki fordítjuk egy anyakönyvileg református, de nevelés szerint evangelikus, egyházias érzületü, az ifjúságot szerető és megértő tanárnak! Egyszer akad lovagunk, az is — Cervantes hőse! Szomorú dolog, hogy a felekezeti öntudatnak ilyen diszkreditálását kell látnunk. Végül egy megjegyzést. Egy oly bizottságot, amelynek sorában az elnökségen kivül esperesek és a kerület más neves lelkészei és világi tagjai foglalnak helyet, ki vádolna mindjárt egyháziatlansággal azért, mivel nem az ő nézete szerint döntött valamely ügyben? Mennyivel kevesebb joga van tehát ily vádemeléshez olyannak, aki csak az imént rázta le az iskola porát, azzal a bizottsággal szemben, amelynek tagjai közül akárhányan időt, munkát és — last not least — költséget nem kiméivé hosszú évtizedeken át szolgáltak egyházuknak! Félő dolog, hogy ha ifjú titánok akadálytalanul szórhatják rájuk az egyháziatlanság vádját, amelyet nem egyikünk szidalomnak érez: ők is levonják majd a konzekvenciákat és — más téren — ildomosabb munkatársakat keresnek. De talán a felvilágosító sorok után mások is nem a választásban, hanem a cikkíró úr eljárásában fogják látni a betegségnek és annak a magában véve érthetetlen »önző sympathiá«-nak jelenségeit. »És mi bátrak vagyunk reményleni, hogy az egyházkerületi közgyűlés, mint ez ügyben végső döntésre hivatott tényező, . . . megtalálandja az itéletmondás egyetlen helyes útját." Egy iskolai nagybizottsági tag. T Ä R C Ä. Miért apad és miáltal emelhető az úrvacsora-élvezők száma? Irta: Petrovics Pál ev. lelkész. (Folyt.) E tárgyi közösség alatt értjük a szertartás összes anyagának a szentséggel való szervi összefüggését. Ez anyag: az ének, ima, beszéd és annak szövege. Idetartozik az egyházi évkör azon ünnepének jelentősége is, a melyben a szentség kiszolgáltatik. Az ének és ima, — mint a melyek adva vannak — még csak alkalmazkodik mindenütt a szentség természetéhez és tán az ünnep jelentőségéhez is. De már a beszéd sok helyen, vagy csak magához a szentséghez, vagy az ünnephez, vagy egyikhez sem símül, s még kevésbé függ össze szervesen azokkal. Hallottam olyan urvacsorai beszédet, amelyet mint szószéki prédikációt is bátran és bármikor elmondhattak volna. S ismét olyat, amely az urvacsorával szoros összefüggésben állott ugyan, de bármely ünnepi, vagy alkalmi úrvacsora osztáskor, karácsonykor, úgy mint húsvétkor, vagy őszi hálaadáskor stb. használható lett volna. De hallottam olyan urvacsorai beszédet is, amely templomszenteléskor a jelenlevő püspöknek tömjénezett, ahelyett, hogy lelkünk főpásztoráról, annak testéről és véréről, bűnbánatról stb. megemlékezett volna. Vajon ilyen beszéd, mely sem a szentséggel, sem az alkalommal szerves összefüggésben nincs, hanem teljesen idegen tereken, hamis célokért kalandoz és a híveket nem az Úrhoz vonja, hanem őtőle eltereli: — alkalmas-é arra, hogy a szentasztal éhező vendégeit szaporítsa ? Felkelti- és táplálja-é a vágyat Isten kegyelme után? Avagy nem szórja-é szét, nem lohasztja-é le és nem oltja-é ki még inkább a mennyei eledel után való amaz éhséget és szomjúságot is, amelylyel a hivek odakivánkoznak és ott megjelennek? Hiszen, ha egy közönséges istentiszteletben is, tárgya szerint más az ének, melyet a kántor kiválaszt, ismét más a beszéd, melyet a lelkész prédikál, és talán más az ima is, melyet az egész gyülekezet mond: micsoda össze-visszaság, micsoda lelki zűrzavar keletkezik ottan? Lehet-é ott szó tárgyi közösségről s épen azért közös buzgóságról, a lelkeknek egymásba olvadó igaz áhítatáról? Otthon találhatja-é magát a hivők lelke az ilyen istentiszteletben és vonzódhatik-é következetesen oda? Hát még az istentisztelet legmagasabb fokozatán: az úrvacsorájában? Vonzódhatik-é a jámbor lélek olyan urvacsorához, amelyben másként beszél a lelkész, mint ahogy az ünnep, vagy alkalom feltételezi és a beszéd tárgya más érzelmek és gondolatok körül forog, mint aminőket a hivők lelke vár? Ha tehát a közösség elvének érvényesítésével is vonzóvá akarjuk tenni az Ur asztalát, szaporítani annak vendégeit: főkövetelmény, hogy necsak a személyihanem a tárgyi közösség is meglegyen, vagyis, az urvacsorának minden része: ének, ima, beszéd, alkalom stb. a legszervesebb, legbensőbb egységben álljon egymással. A beszéd szövege és tárgya pld. mindenkor Istennek kegyelme, a Krisztusnak érettünk hozott áldozata legyen, oly célból, hogy az necsak felköltse, hanem elevenítse, táplálja a bűntudatot, bűnbánatot, a megtérésre való készséget, hitet és bizodalmat. Minden egyéb csak melléklet, ha úgy tetszik, dekorácio lehet. Fődolog, hogy a beszéd a szentséghez és alkalomhoz simulva, célját elérje, vagy azt elérni törekedjék. Karácsonykor pld. a Krisztus megjelenésével is tanúsított áldozatában Isten kegyelmének inkább megtartó, bűntől megmentő mozzanatát domborítja ki a liturgus. Húsvétkor Istennek megváltó kegyelmét és annak a halállal szemben való hatalmát; pünköstkor Istennek megszentelő kegyelmét; egyéb alkalmakkor, pld. templomszenteléskor: Krisztus testéről, mint a Szentlélek legméltóbb templomáról beszél, amelyhez mint Isten kegyelme által ujjáalkotott élőkövek mi is tartozunk stb. stb. Ha e tárgyi és személyi közösség elve érvényesül tehát az úrvacsorában, akkor érvényesülnek igazán a szabadság, igazság, ünnepiesség és rend alap-
