Evangélikus Őrálló, 1910 (6. évfolyam)
1910-08-04 / 32. szám
288 EV ANGELIKUS ŐRÁLLÓ ~ 1910. ről szóló elszámolást is mutassák be az egyh. elnökségnek. Ä pozsonyvidéki papi értekezleti javaslatához a lelkészi kongrua tárgyában hozzájárultak. Nagy Sándor nagykárolyi tanító panaszkérvényét elutasították. — Ezzel a közgyűlés Dr. Meskó zárszavai és Bortnyik L. elnöklő alesperes buzgó fohászával véget ért. Ä délutánt a társaság a közeli Sóstó-fürdőn töltötte. G. H. Meskó László megnyitó beszéde a tiszavidéki egyházmegye közgyűlésén. Mélyen tisztelt egyházmegyei közgyűlés! A tegnapi értekezletből kiküldött és a szavazatokat számbavevő bizottság jelentéséből méltóztattak meggyőződni arról, hogy az egyházmegyei közgyűlésen a jogosított tagok, űgy a hivatalból, mint a választás alapján jelenlevők, olyan számmal jelentek meg, hogy a közgyűlés megalakulhat. Van szerencsém ennélfogva a közgyűlést megnyitni és megalakultnak kijelenteni. Egyszersmind kedves kötelességemnek ismerem, örömmel és szívből üdvözölni az egyházmegye ös zes jelen levő mélyen tisztelt tagjait. Nem méltóztatnak rossz néven venni, ha a megjelent tagok között elsősorban üdvözlöm azokat, a kik úgy a szatmári mint az ungvári újonnan alakult egyházak képviseletében jelentek meg közöttünk, mint egyházmegyénk két legújabb erőteljes hajtásának képviselői. Äz egyházmegye teljes erejével azon volt, hogy ezen a két helyen megalakult anyaszentegyház az átalakulás nehézségein, minél sikeresebben, eredményesebben essék át és ebbeli fáradozásait szép siker és eredmény koronázta. Ä két uj egyház közönségéhez az a kérésem, hogy azt a támogatást, a melyben őket eddig részesítettük, legyenek szívesek az egyházmegye nagy céljainak megfelelő fáradozással viszonozni; ez lesz a legméltóbb kárpótlás azért, a mit értük az egyházmegye cselekedett. Mélyen tisztelt egyházmegyei közgyűlés! Äzt gondolom, mulasztást követnék el, ha mindjárt a legelső alkalommal, a mikor megnyitó beszédem érdemére áttérek, nem hívnám fel az egyházmegye figyelmét a Borromaeus Károly-féle encyklikára, a melyet a római szentszék egy pár héttel ezelőtt kibocsátott. Nem kívánom részletesebben ismertetni ezt az encyklikát, azonban legyen szabad mégis felolvasnom belőle azt a részt, mely minket protestánsokat igen közelről érdekel. Ez az encyklika Borromaeus szentté avatásának háromszázados fordulóján adatott ki és ezt az alkalmat a pápa ő szentsége megragadta arra, hogy a reformáció és a reformátorok felett kemény kritikát mondjon. Ebben, a reformációról ő szentsége igy nyilatkozott: (Olvassa) „Akkoriban a szenvedelmelmek zsarnoki uralma alatt, az igazság oly mélyreható elváltoztatásainak és elsötétitéseinek közepette folytonos harcot kellett vivni a tévelygéssel, és ugy látszott, hogy az emberi társadalom, mely egyre rosszabbodott, vesztébe rohan. E hullámok közepette kiemelkedtek egyes gőgös és rebellis emberek, a kiknek a gyomruk volt az Istenük. Ezek az emberek a helyett, hogy megjavították volna az erkölcsöket, megtagadták a dogmákat, növelték a rendetlenségeket, a maguk és mások számára tágították a szabadosságnak kötelékeit, vagy legalább is ócsárolták az Egyház által megszabott irányt, hogy hízelegjenek a fejedelmek és a legromlottabb népek szenvedelmeinek, s elszolgaiasodván, felforgatták az Egyház tanítását, alkotmányát és fegyelmét. . . Ezek a reformátorok készítették elő a modern idők lázadásait és hithagyásaít is; a reformáció véres harcokat idézett elő, azután előidézte az eretnekségek polgárháborúját, végezetül pedig az evangeliumi szabadság neve alatt előidézte az erkölcsöknek olyan megromlását és a fegyelemnek olyan megtévelyedését, a meddig talán a középkorban sem sülyedtek le." Megvallom itt, hogy még felolvasni is nehezemre esett az idézett részt és fájt a lelkemnek, a reformátorokat s a történelmi igazságot ért súlyos bántalom. Az encyklika azt a benyomást teszi rám, mintha a középkorban volnánk, még a reformáció korszaka előtt, abban a szolgai időszakban, a mikor a szent szék korlátlanul uralkodott a lelkek felett, s egyházi és világi téren úgyszólván korlátlan hatalmat gyakorolt, melyet a reformáció a kezéből kivett ugyan, de melyet mindenáron, az eszközökben nem válogatva visszaszerezni igyekezik. Ezzel szemben azt tartom, hogy nekünk kettős a kötelességünk. — E kötelességek egyik sorozatát elénk szabja az, hogy mi magyar protestánsok vagyunk ; akiknek minden sérelemmel szemben magyar közjogi alapon kell védekeznünk. Míg kötelességünk második sorozata abból ered, hogy protestánsok vagyunk, tagjai a protestáns világ egyetemnek és igy kell, hogy együtt érezzünk a világ összes protestánsaival. Mint magyar protestánsoknak, támaszkodnunk kell első sorban a magyar közjogra. Arra, amit a jus placeti néven ismerünk s amelynek megingathatatlan alapján követelhetjük, hogy az az encyklika, mint a felekezetközi béke egyenes megrontója, Magyarországon ki ne hirdettessék és tudomásul ne vétessék. Kötelességünk továbbá, mint egyházmegyének, mint magyar protestánsoknak, felháborodásunkat és tiltakozásunkat kifejezni afelett, hogy a római szentszék olyan régen kiforrott, kétségbevonhatlan történelmi igazságokat vág arcul ebben az encyklikában, melyek évszázadok óta ragyognak, tisztán és érintetlenül. Ezt eltagadni lehet, de megváltoztatni vagy megsemmisíteni nem. Ami a jus placeti alkalmazását illeti, e részben megnyugvással nézhetünk a törvényeljárásra hívatott kormányhatóság intézkedése elé. Mert a magy. kir. miniszterelnök a Turóczy Vilmos interpellációja adott válaszban határozottan utalt a jus placetire és kijelentette, hogy szükség esetén élni fog ezzel a joggal és megakadályozza, hogy az encyklica további kihirdetés tárgya legyen. Ezenkívül hangsúlyozta azt is, hogy elsőrendű kötelességének fogja tartani a felekezetközi béke megóvását és olyan intézkedések tételét, a melyek erre alkalmasak. Azt hiszem, hogy mi jogos várakozással tekinthetünk a kormány lépései elé. Ami nem jelenti azt, hogy a kérdést ne tartsuk napirenden. Mert ha a kormány a mi várakozásunknak és törvényes szokásjogunknak eleget nem tenne, résen kell lennünk és mindent elkövetnünk arra, hogy a kormány ezen előzetesen tett ígéretét beváltsa. De kötelességünk van nekünk az enciklikával szemben, mint protestánsoknak is, akik tagjai vagyunk a protestáns világegyetemnek, a protestánsok összességének. És ezért kell, hogy mi is érezzük, amit ók
