Evangélikus Őrálló, 1910 (6. évfolyam)

1910-07-21 / 30. szám

EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ ~ 1910. 268 és odajárásában igaz töredelem nem tapasztalható: minél kevesebben, lehetőleg egyáltalán ne vegyenek részt a szentvacsorában. Igaz, hogy a szivekbe és vesékbe nem láthatni, ám a jó lelkipásztor, akinek szeme és szive fogékony és gyakorlott a benső lelki jelenségek nyilvánulásai iránt, s akiben Isten Szentlelke igazán él, hat és munkálkodik, amely Szentlélek mindeneket megvizsgál, még az Isten mélységeit is; s aki igyekszik is a „Lelkeknek megválasztatások ajándékáénak mindinkább való elsajátítására (I. Kor. 12, 10): — legtöbbször csaknem kétségtelenül fölismeri, kik valók az oltár elé és kik nem ? Illik is felismernie, mert neki a hivek szellemi és anyagi állapotáról, viszonyairól és törekvéseiről tájékozódással kell birnia. S az ilyen bűnbánat nélkül való, közömbös vagy tág lelkiismeretű egyéneket a lelkipásztori gondozás különös tárgyaivá, célpontjaivá kell tennie úgy a templomban, mint azon kivül. Ázok pedig, akikről meggyőződik a lelkész, hogy csak fogadásból, dacolásból, torkosságból stb. járulnak az oltárhoz, valamint, azok, akikről tudja, hogy családi és nyilvános életük botrányos és botránkoztató (mint pld. az Istent nyiltan tagadók, latorok, vadházasok, akik parázna viszonyt folytatnak azon időpontban is, melyben a szentasztalhoz járulnak s igy méltatlanul is készültek s készek hamis fogadalmat tenni a szent életre): — visszatartandók. S ha mégis megjelennének az oltárnál, a szentség nekik ki nem szolgáltatandó. Ez eljárás az urvacsorai szertartásban követendő igazság és komolyság alapelvének megóvása, illetve érvényesítése szempontjából a lelkésznek nemcsak joga, de kötelessége is; mert ő nemcsak prédikátor, hanem pásztor, akinek egyik főgondja, hogy nyáját minden uton módon megőrizze, visszatartsa a bűn elkövetésétől. Már pedig van-é nagyobb bűn, mint méltatlanul, előkészületlenül enni és inni a szent asztalnál, vagyis meg nem becsülni az Úr testét? Van-é valami visszásabb, hamisabb, farizeisztikusabb s igy lélek-veszejtőbb eljárás, mint a bűnös életgyakorlat utálatos közösségében, vagyis ennek körén belül, a Krisztus szentséges teste és vére égi tisztasági közösségébe lépni akarni, vagyis egyszerre a bűn, a Sátán szolgálatában és a Krisztus szolgálatában állani ? Hisz az írás is tiltja: két úrnak szolgálni nem lehet. Ez a legborzasztóbb paráznaság. Az ilyen az írás szerint: „Ítéletet eszik és iszik" (I. Kor. 11, 29.) Itt kitérőleg meg kell jegyezni a következőket. Sokan azt hiszik, hogy a lelkipásztor nem felelős, ha tudja is, hogy egyesek méltatlanul járulnak a szentasztalhoz. Pedig ha mélyebben vizsgáljuk a dolgot, mivel az urvacsorában is érvényesítendő igazságról és komolyságról van szó: arra az eredményre jutunk, hogy igenis felelős a lelkész, mint pásztor, arról, hogy az úrvacsora a maga jellegéhez képest lehetőleg azoknak szolgáltassék ki, akiknél játékszerré, vagy opusoperátutnmá nem sülyed, vagyis, akiknél célját nem téveszti. Mert kérdem: mikor vétkezik inkább a lelkipásztor az egyes keresztyén, az egész gyülekezet és saját lelkiismerete ellen? Akkor-é ha egyes élvezők teljes készületlenségét és igy külső méltatlanságát is ismeri, de tudja azt is, hogy az élvezők méltatlan előkészületéről, illetve, készületlenségéről a gyülekezet is tájékozódással bir, és hogy ez a gyülekezet egészséges, józan vallás-erkölcsi érzékű, s mint ilyen meg is szokott botránkozni az ilyen vakmerő méltatlanságon: — s mind e körülmények dacára feladja az illetőknek a szent vacsorát? Vagy akkor-é, ha számolva saját lelkiismeretével a méltatlanul élvezők lelke iránt tartozó lelkipásztori kötelességével és a gyülekezet vallás-erkölcsi közérzületének való elégtétellel: — nem részesiti az illetőket a szentség élvezésében? Más szóval: akkor jár-e el helytelenül a lelkipásztor inkább, ha engedi, hogy a méltatlanul odajáruló egyének az úrvacsorában való részvétellel vétkezzenek; vagy akkor, ha megakadályozza őket a vétek elkövetésében most, mikor leginkább áll módjában? Amúgy az úrvacsorázásban elkövetett vétekért mindkét részről fenáll a felelősség a gyülekezet és Isten előtt. Emigy csupán a méltatlanul élvezők részéről, mert a lelkész azt magáról el-, illetve, rájok hárította, amennyiben ő minden lehető módon megtette kötelességét. Sokan azt vethetik, hogy a lelkésznek nincs joga senkit megfosztani úrvacsora-élvező jogától, mert mindenkinek szabadságában áll élvezni vagy nem élvezni azt. Igaz. De itt elsősorban nem jogfosztásról van szó, sem ker. szabadság korlátozásról, hanem a méltatlan élvezőnek az Istennel önmagával és a gyülekezettel szemben érvényesítendő szabadossága korlátozásáról, vagyis, elkövetendő vétke megakadályozásáról. Ez pedig a lelkésznek, amennyiben rajta áll, elsőrendű, szoros kötelessége. Hogy e kötelesség teljesítése látszólag jogfosztással jár, ez csak következmény (tehát másodrendű kérdés), amelyből úgy az illetőre, mint a gyülekezetre nemhogy lelki kár, hanem lelki haszon háramlik. Az egyéni szabadságot korlátozza, illetve, a szabadosságá fajulását megakadályozza itt is az evangyeliom szelleme és az épités célja, amelyen az egyéni szabadság áll, s amely nélkül a szabadság meghalt, mert ennek egyedüli szabályozója és légköre az evangyéliom. Különben ha jogfosztásról lehetne szó, akkor is ezt nem a lelkész, hanem az illető méltatlanul élvezni akaró követi el. Mert a joggal kötelesség jár; s ha valaki nem teljesiti a szentségre vonatkozó lelki kötelességet, mint a jog föltételét : maga fosztja meg magát az ahoz való jogától. Senki ne gondolja tehát, hogy ez eljárás kárára volna az úrvacsorában való tömegesebb részvételnek. Nem! Sőt kettőt ér el vele a lelkész. Elsőben is távol tartja s igy komolyabb meggondolásra készti és méltó előkészületre serkenti azokat, kik hasonló erkölcsi szinben állanak, másodsorban pedig elégtételt szolgáltat azoknak, akiknek vallási és erkölcsi érzékét bántani szokta a méltatlan élvezők, vagy élvezni akarók vakmerő előkészületlensége. Egészséges, ép valláserkölcsi érzékkel biró gyülekezetben tehát az úrvacsora-élvező jog ilyetén való korlátozása nemhogy elidegenítő, hanem inkább megnyugtató, s igy bár negative, de épitő hatással van a lelkekre. Ha ez valamely gyülekezetre elidegenítő hatással volna, e körülmény jele annak, hogy ott a valláserkölcsi érzék romlott, vagy legalább eltompult. Ily gyülekezetben, — aminőben magam is valék — a lelkésznek kettős kötelessége van: fölébreszteni a lelkekei <:.Lompultságukból az „urvacsora-föltételé

u-ben jelzett módokon és közérzéket és közvéleményt teremt ímely önkényt elitéli a szentséggel visszaélőkéi.. hogy ez a legnehezebb munka! De ez az igazi lelkészi és lelkipásztori munka. — És ha a lelkész igazán talpán áll, mindenütt és mindenben céltudatosan és következetesen cselekszik: a maga meggyőződésének, mint amely az evangyéliomban gyökeredzik, mindig megnyerheti a jobbrahajló, jámbor lelkeket. S e magunk csinálta közvélemény sokkal becsesebb annál,