Evangélikus Őrálló, 1910 (6. évfolyam)

1910-04-07 / 15. szám

1910. 139 ságot kellene tenni arról, aki azt mondta: „Mindenki, aki igazságból való, hallja az én hangomat." A kritika a maga elve szerint legyőzhetlen; mert az semmi más, mint az igazságnak keresése. Ha megszűnik az igazságot keresni, elvesztette a jogát arra nézve, hogy kritikának nevezzük, A theologia, mint kritikus kutatás, kénytelen azon törvények szerint eljárni, melyeket helyeseknek elismerünk. A gyülekezetben bizonyos időben uralkodó nézetnek nem szabad irányítania a kritikát. Aki ösmeri a tudományos körülményeket, nem fogja engedni magát befolyásoltatni azok által, kik azokat nem ösmerik. Még kevésbé engedheti meg. hogy szájkosarat tegyenek reá. A keresztény igazságszeretet nevében a gyülekezet részéről azt követelhetik, hoyy minden theologus a maga tudományos lelkiismerete kényszere alatt szabadon fejezze ki nézetét. Ezzel szemben a gyülekezet teljes joggal igényelheti, hogy felületes és meggondolatlan feltevéseket ne dobjanak a közönség közé. Ugyancsak ezt a követelést kell alkalmazni a tudományos alaposságra és becsületességre Ezt különösen alá kell huznunk, amikor a liberális theologia az utóbbi időben egy felületes népszerűsítésbe rohant. A kritika munkáját folytatni kell, a mig csak lehet. Sokaknál nyugtalanságot és kételyt fog ez előidézni. Oly tisztító tüz lehet ez, mely mélyen hatol be a lélekbe. Érthető, hogy az egyházi oldalon sokszor nagyon is kellemetlen érzést idéz elő. De megállítani nem lehet. A kritikai kutatás létezik s így nem lehet megakadályozni az embereket, hogy azzal megismerkedjenek. Sokszor még veszélyesebb, ha nem ösmerik azt, mintha ösmerik. Sokszor titkolt félelemmel nyúlnánk azon könyv után, melyről tudjuk, hogy alapos támadást intéz az ellen, ami nekünk kedves. Megtörténhetik, hogy a félelem megszűnik, mihelyt elolvastuk a könyvet. Helytelenül igyekezett megingatni hitünket, vagy nem is bírta megingatni azt. Sokor a kétely kísértéseit nem is űzhetjük el magunktól akként, mint más kísértéseket. Megeshetik az is, hogy a kétely kísértéseit azért nem űzhetjük el magunktól, mert azáltal ugy véljük, mintha lelkiismeretünk ellen cselekednénk. A kétely indoka sokszor oly közelfekvő, hogy egyetlen gondolkodó ember sem kerülheti el. Ilyen kételyek: váljon mindaz, amit én hiszek, átéltek az én vallásos életemben, neme csak öncsalódás ? Miért teremtette Isten az embert, amikor tudta, hogy az vétkezni akar? Ha Isten mindenható és szeretetteljes, minként engedheti meg a szerencsétlenségeket és egész nagy halmazát a szenvedéseknek e világon ? Miként kedvez Isten bizonyos népnek bizonyos időben azzal, hogy magát neki kijelenti ? Váljon nem-e erőnk feletti a kereszténység és lehetséges-e a kereszténység követelményét a társadalmi életben megvalósítani ? Ez a kérdés mindnyájunkra nézve kemény kérdés, de különösen azokra nézve, kik a gyakorlati élet forrongó területén élnek a versenyben, a létérti küzdelemben, mint munkások és munkaadók, üzletemberek, politikusok s'b. A gyakorlati életben ez oly feszültséget okoz, mely megfelel annak a munkának, melyben a theologus foglalatoskodik. Lehet, hogy a theologus, akire nézve a kritika kérdése a legégetőbb, különös mértékben átmegy a kételyen. Luther mondta és Spener megismételte, hogij azon dolgokhoz, melyek művelik a theologust, tartozik a »tentatio« megkísértés is. Az igazi kísértés a theologusra nézve magából az ö tanulmányából eredNem zárhatjuk el szemeinket azon kételyek elől, melyeket a kritikus tanulmány előidéz. Meggyőződésem szerint kétféle úton lehet azon áthaladni. Részben a kritikán át, részben pedig a hiten át. Az egyik út, mely a kételyekből kivezet, épen a kritikai elveknek szigorú keresztülvitele. Mert ezáltal megtanúljuk, hogy mily messzire terjedhet azok hatása és hol akad meg alkalmaztatásuk. Megvilágíthatom ezt mindjárt az elhatározó pontnál, a kereszténység keletkezésénél és Jézus személyénél. Ehhez hasonlót találunk a többi pontoknál is. Az a része a történeti kritikának, melyet leginkább lehet általános érvényességre emelni, a forrás kritika. Tudományosan meg lehet vizsgálni a mi forrásainkat, Jézus életét illetőleg : az evangeliomokat és az uj testamentom erre vonatkozó más helyeit, különösen Pál apostolnál. Egy ilyen vizsgálat alapján meg lehet próbálni, meghatározni Jézus legrégebbi képét, amely előttünk fekszik a hagyományban. Semmiféle tilalom sem akadályozhatja meg a kutatást abban, hogy tovább menjen és próbálja meg, véleményt alkotni arról, hogy Jézus legrégibb képe mennyiben felel meg a valóságnak és végűi, hogy megpróbálja a kereszténység eredetét behelyezni az események sorozatába. Semmiféle tilalom sem akadályozhatja meg a kísérletet. Egészen más kérdés, hogy a dolog természeténél fogva mennyire sikerülhet ez. Ki fog tűnni, hogy abban az ítéletben, mely arra vonatkozik, hogy a legrégibb gyülekezetnek Jézusról való képe mennyiben egyezik meg a valósággal, a kutatók nemcsak tisztán történeti indokok alapján oszlanak meg és hogy ez a megoszlás befolyásolja a forráskritikát is, amelynek pedig önmagában is nagyobb képessége van az objektivitásra. (Folyt, köv.) BELÉLET. Scholtz Gusztáv püspök nyilatkozata Lapunk múlt számának vezércikkére vettük Scholtz Gusztáv püspök úr nyilatkozatát, amely — mint látszik — a lényegben megerősíti a szerkesztőségnek a kérdéses ügyben elfoglalt álláspontját, — csupán a jogi aggodalmakat hagyja nyitva. A püspök úr nyilatkozata ekként szól: Nagy tiszteletű. Szerkesztő Úr! Az „Ev. őrálló" f. évi 14-ík számában megjelent „Lelkész a politikában" című cikkre — engedje meg — hogy minden polemikus viszketegtől menten, válaszúi a következőben nyilatkozzam. Mi a bányakerűleti elnökséget arra indította, hogy a küszöbön levő képvíselőválasztási mozgalmak alkal^ mából a Nagyt. lelkész urakhoz azon jóakaratú kérelmet intézze, hogy a „korteskedéstöl

u tartózkodjanak, semmi egyéb nem volt, mint egyszerűen hivatalos kötelességének teljesítése. A bányai ev. egyházkerületnek az egyetemes egyház 1903. évi közgyűlése által jóváhagyott „Uta-