Evangélikus Őrálló, 1909 (5. évfolyam)

1909-12-23 / 52. szám

EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1909. meggyőződése iránt. Nem akarom kétségbe vonni

f hogy a megbízható hazafiságról szóló pont felvételében az illető javaslókat a legjobb szándék és legtisztább hazafias meggyőződés vezérelte! DG az bizonyosnak látszik előttem, hogy nem ismerik az emberi gonoszság tekervényes utait stb ..." Ez csak nem meggy anusítása a jóhiszeműségnek ! Sőt ellenkezőleg annak nyilt beismerése. Aki logikai összefüggésben, szenvedély és elfogultság nélkül olvassa el azokat a kifejezéseket, melyek a neheztelt » kizárólagos" és „szájhazafiságról" szólanak, az csak láthatja, hogy ezek nem »a bizottság« tagjaira, hanem általában olyan egyénekre vonatkoznak, akikről Petőfi haragjában azt irta »elveszünk az ordítok miatt« Én gyengeségem érzetében, szavaim értékének emelése céljából idéztem azoknak a nagy hazafiaknak meggyőződését, akik magasan felette állnak a mai politikai békaegér harcnak, akik rámutattak a veszedelemre, mely a nemzetiségi kérdésnek könnyelmű kezeléséből következik. Nem tettem egyebet, mint figyelmeztettem hitfeleimet arra, hogy hasonló okok, hasonló eredményeket fognak szülni ma is, ha jókorán fel nem ébredünk és ha ki nem zárjuk egyházi életünknek kőiéből az elvtelen és erkölcstelen pártpolitikát. Ez az én erős meggyőződésem. Biztosítom a „visszautasító" urakat, hogy én komoly érvek előtt készséggel meghajlom ; de pillanatnyi fellobbanások nem hatnak meg, Mások intentióinak meggyanusitása nem tartozik elveim közé; mert tudom, hogy csak ezen az alapon követelhetem meg mindenkitől, hogy az én meggyőződésem tisztaságát kétségbe ne vonja. Egyházunk veszedelemben van; szüksége van mindnyájunk közös munkájára. „Nagyon sok szüksége, sok fogyatkozása, ideje, hogy tőlünk előmentét lássa." Zsilinszky Mihály. Egy theologiai tanárvizsgálati szakdolgozat kritikájához. Az Evangélikus Őrálló 1909. évi 50. száma egy három hasábos bírálatot közöl ifj. Draskóczy Lajos theol. tanár: Rz egyházi beszéd történeti fejlődése és az alapigéhez való viszonya cz. tanárvizsgálati szakdolgozatáról. Hogy a bírálat nincs valami jóindulattal írva, az az első olvasásra is kitetszik. Szerinte ugyanis a szerző „rosszul, de egyúttal ravaszul, könnyebbség okabol (?) megválasztott tárgyán legfeljebb másoló, utánzó erejét akarta megmutatni, mely kardinális hi- I bajat még a magyar vonatkozások feltüntetésével sem igyekezett enyhíteni." Német, illetve nemzetközi mun- j kanak nevezi a művet, mely «egyházi irodalmunkra 1 nyeresegnek éppen nem mondható". Ez annál sajnálatosabb, mert «hisz a tanárvizsgálati üdvös újításnak | egyik legelső irodalmi termékével van dolgunk.» Hála a kritikus úr közlékenységének, ezzel az „üdvös ují- 1 tással" is megismerkedünk, amely pedig abban áll, hogy a tanárvizsgálati szakdolgozatot nyomtatásban kell benyújtani a theol. tanárvizsgálati bizottság elnökének. Hát ez bizony újításnak elég újítás, mert sehol, még az egyetemi magántanári dolgozatnál sem kívánják meg, hogy azt a szerző első alakjában mindjárt nyomtatásban nyújtsa be bírálóinak. Ez a példátlan követelés még menthető volna, ha a tanárjelölt, sőt amint a jelen eset mutatja, egy már évek óta működő szaktanár maga választhatná a munka tárgyát, melylyel birálói elé állhatna s amelylyel bizonyára több valószínűséggel gyarapítaná és emelné theologiai irodalmunkat. Itt azonban megint azzal a fonák gyakorlattal találkozunk az ev. theol. tanárvizsgálatnál, hogy a bizottság jelöli ki a témákat, anélkül, hogy megkérdezné a jelöltet, vájjon szakirodalmának melyik ágával foglalkozott behatóbban. Ez a témakijelölés csak egy esetben, a zárthelyi dolgozatnál van helyén, ahol azonban nem egy speciális kutatáson alapuló értekezést, hanem az illető szakirodalomban való általános tájékozást feltüntető dolgozatot követelünk. Hogy fenti újítás üdvösnek éppen nem mondható, azt a jelen eset is bizonyítja, melylyel tisztán elvi szempontból kívánunk foglalkozni. A tényállás az, hogy az uj rendszernek egy zsengéje — mondjuk — nem vált be. Ilyen esetben egy objektiv bírálatnak kötelessége nemcsak a müvet, hanem a fonák helyzetet is, amelyre rámutattunk, tekintetbe vennie. Erről az újításról azonban a kritikus úr csak elragadtatással tud szólni és pedig oly részletesen, hogy hajlandók vagyunk őt az uj rendszer ,.kezdeményezői" között keresni. A célt igen helyesen a tanárvizsgálat tudományos színvonalának emelésében és magyar prot. egyházi irodalmunk fejlesztésében látja. De vájjon hogyan tartja azt elérhetőnek ? Ugy, hogy a szakdolgozathoz először más szakférfiak (?) szóljanak hozzá „nyíltan, őszintén és szabadon"! Igy aztán ,,egy kritika próbakövét már megállott szakdolgozat kerüljön a bíráló szaktanár utolsó kritikai revisiója elé, hogy aztán a tanárvizsgáló bizottság a legnyugodtabb lélekkel végső áment mondjon az illető jelöltnek theol. tanárrá való qualificálásában" Ki hát itt a tulajdonképeni biráló ? Az a ,,más szakférfiú" aki először szól a munkához, vagyis a Draskóczy esetében a „Protestáns Szemle" mult évi szeptemberi bírálója s ennek jelenlegi alteregója az Órállóban; a kijelölt szaktanár csak „revizor", a bizottság pedig arra való, hogy végül stílszerűen áment mondjon. Ha nem volna olyan komoly a dolog, hát az ember elnevetné magát ezen a naiv rendszeren, amely tudományos irodalomfejlesztés akar lenni. Fogadjuk el azonban annak, hiszen a rossz rendszert is enyhíthetik a gyakorlatban az arravaló egyének s lássuk a fökritikusnak, a jelen esetben a rendszer egyik szerzőjének, a szereplését közelebbről. Itt midenekelőtt kerem a t. olvasót, vegye elő a Prot. Szemle emiitett füzetét s hasonlítsa össze Draskóczy múvének ama bírálatát az Őrállóban megjelent bírálatával, mert én a t. Szerkesztő úr előleges beleegyezése nélkül nem merem igérni, hogy „mielőbb párhuzamos szemelvényekkel is szolgálunk." Egyszeri összehasonlításra is kitűnik, hogy itt egy és ugyanazon anonym kritikusnak tartalmilag, sőt alakilag is ugyanazon birálata áll előttünk. Avagy ennyire vakmerő plágiumot követett volna el az a „Szepesi", aki Draskóczyt másolónak, utánzónak meri nevezni csak azért, mert megnevezett kútfőit túllelkiismeretesen