Evangélikus Őrálló, 1909 (5. évfolyam)

1909-11-11 / 46. szám

1909. Nagytiszteletű ur és mindazok, akik életem folyását figyelmükre méltatták, el fogják nekem hinni, hogy ezen kikényszerített felszóllalásomban gyarló emberi hiúság nem vezet. Én életem javát leéltem; csakis egyházam és hazátn békés fejlődése foglalkoztatja lelkemet. Maholnap ötven éve lesz annak, hogy a hazai evangelikus egyházat szerény tehetségemhez képest, legjobb meggyőződéssel szolgálom. Ezen félszázad alatt sokat láttam, sokat tanultam, sokat tapasztaltam és sokat dolgoztam — mások helyett is. Ezen az alapon feljogosítva, sőt kötelezve érzem magamat arra, hogy mikor evangeliomi egyházam végső veszedelmét látom közeledni, nyilvánosan is felszólaljak. Hiszen általános a panasz, hogy a vailás iránti közönyösség ijesztő módon terjed; hogy a templomok üresek, ellenben a korcsmák és más hasonló mulatóhelyek termei zsúfolásig megtelnek. Egyházi gyűléseinken a nép lelkészei és tanítói, felügyelői és presbyterei évtizedek óta keseregnek afelett, hogy isteni és eszményi dolgok iránt elhidegülnek úgy az intelligens urak, mint a köznép tömegei. itt-ott egyházi szónokia okban, nyilvános felolvasásokban is sokan foglalkoznak ezen elszomorító tünemény és tapasztalás valódi okainak kiderítésével és a baj orvoslásának eszközeivel és módjával- — | Némelyek az iskolák rossz szellemében, mások a családi élet elvadulásában, ismét mások a jog, a törvény és igazság megvetésében, — a socialismus terjedésében és különösen a közéletet uraló politikai viszonyok romlásában, elvtelen és erkölcstelen irányában. A hatalomért és uralomért folyó dulakodás köztudomás szerint nem válogat sem eszmékben, sem eszközökben. Aki birja, az marja. Ä vallás, az erkölcs lábbal tapostatik és úrrá lesz az ámítás, a csalás és a hazudozás; a képmutatás és a látszatra való dolgozás. Ez a romboló és minden erkölcsiséget megvető politika befurakodik az emberi társadalomba és a szentek gyülekezetébe — az egyházakba is. Ebben látom én a veszedelmet, mely egyházamat fenyegeti — a látszatra dolgozó üres hazafiság és megbízhatóság szép jelszavai alatt. Mint egyház- | kerületem felügyelője és egyszerű híve; mint ennek a hazának hű fia és a társadalmi életnek egyik szerény tényezője, figyelem és keresem a naponta szaporodó bajoknak forrását. Mint evangeliomi szellemű protestáns ember, keresem egyházamban a Krisztus szellemét ; a testvériséget, a szeretetet; — az összetartásra, az egyetértésre és együttműködésre való törekvést, mely erőt kölcsönözne a mindenfelől mutatkozó veszedelmes reakció elleni küzdelemre. Keresem, de fájdalom, nem találom sehol! Azaz: megtalálom. Fájdalommal látom, hogy ott van lerántva a társadalom minden rétegeibe betolakodó oktalan és erkölcstelen politika mocsarában. Ami szellemi és erkölcsi érték van a keresztény vallásban és a protestáns őszinteségben, ami becses emlékként felmaradt még az apák eszményi nagy küzdelmeiből, — azt most mind elnyeli a politikai ingovány. Jól mondja egyik jeles irónk, hogy erőnk áldatlan tülekedésben, tudásunk hasztalan szőrszálhasogatásban, bátorságunk pedig cselszövényekben merül ki. Egymás alatt túrjuk a talajt, együtt sülyedunk a mélységbe, mely felett csak üres buborékok fogjak jelezni, hogy — voltunk. Irtózatos jövendőlés ez! — melyre megrázkódik minden igaz hazafinak és keresztény embernek a szíve! A nemzeteket, társadalmakat és egyházakat fenntartó erények veszendőben vannak. A nemes tettek és önzetlen cselekedetek helyett hangos szájhazafiság tölti be a levegőt; — jeléül annak, hogy saját multunkból és őseink nagy küzdelmeiből semmit sem tanultunk. Azoknak a nagy hazafiaknak intései és oktatásai, akiknek szobrokat emelt a honfi kegyelet, gúnymosollyal fogadtatnak és az elvakúlt törpe utódok nem értik meg a legnagyobb magyarnak intelmeit és bölcs tanácsait. Ma csupa hazafiakból és hazaárulókból áll az ország — ma holnap még az egyház is. Ebben látom én az evangeliom veszedelmét. Úgy vagyunk, mint voltak apáink 18'48-ban a nagy katasztrófa előtt. Tűzhányó hegyek felett tobzódunk, nem gondolván arra, hogy egy-egy földrengés lávája és romjai alá temethet bennünket. Ha nem tanulmányozzuk a nagy idők nagy embereinek műveit, ha nem hallgatunk sem olyan nagy hazafiakra, aminő volt eqy Gróf Széchenyi István, egy Deák Ferenc, egy Wesselényi Miklós és Br. Eötvös József és társaik; — ha nem elég nagy tekintélyek előttünk a Geduly Lajosok, Székács Józsefek, Karsay Sándorok és Győry Vilmosok mint lelkészek: akkor olvassuk el a nagy idők nagy költőit, egy Arany Jánosnak és különösen annak a szegény Petrovics evang. családból származott nagy Petőfi Sándornak arany szavait, melyek hasonló viszonyok között önkényt tolultak tollára, mikor fájdalmában így fakadt ki a szájhősök ellen : „Kinek a hon mindig ajkain van, Nincsen annak, soha sincs szívében! . . . Nyújtsátok ki tettre a kezet már És áldozatra zsebeiteket! . . . Áldozat s tett, ez a két tükör, mely A valódi honfiút mutatja. Tettre gyávák s önzők áldozatra! Ők a hon eladói. Elveszünk az ordítok miatt /" * És ez a rettenetes prófétai jövendőlés beteljesedett. Bekövetkezett a Vörösmarty által sejtett nagyszerű halál is, hol a temetkezés felett egy ország vérben áll! Veszedelmesen hasonló viszonyok felé sodortatunk. Nincs ember, aki ezen áramlatnak ellent tudna állani! Pedig a természetnek örök törvénye az, hogy hasonló okok hasonló eredményeket szülnek. Ez az örök törvény ami kedvünkért nem fog megváltozni. Valljuk meg, hogy a mi evang. egyházunk beteg. Betegségének legfőbb oka pedig az, hogy a társadalom minden rétegébe betolakodó lelkiismeretlen, elvtelen és erkölcstelen pártpolitika megmérgezte még a vallásos emberek szívét és értelmét is. Azok a szellemi és erkölcsi kincsek, melyek a Krisztus evangeliomában, a reformátorok nagy átalakító művében és hazai protestáns evangelikus elődeink eszményi küzdelmeiben emlékként fennmaradtak — fájdalom veszendőben vannak. A világ fiai előtt Krisztusra és üdvözítő tanára való hivatkozás ma már bolondság számba megy. Pedig a valláserkölcsi élet előmozdítására bizonyára fontosabb dolog lenne a megbízható keresztény szellemet fenntartani, mint a politikai pártértelemben körvonalozott csalóka megbízható hazafiságot kutatni. A legsürgetőbb feladat lenne megbecsülni és kitüntetni a vallásos, buzgó, tevékeny, öntudatos, jellemes, társadalmilag is súllyal biró lelkészeket és