Evangélikus Őrálló, 1909 (5. évfolyam)
1909-10-21 / 43. szám
1909. EV ÄNGELIKUS ŐRÁLLÓ 37 5 evangélikus papi állásukkal és a Krisztus törvényeiből táplálkozó lelkiismeretükkel meg nem férő minden politikai tendenciával. Olvadjanak össze mindnyájunkkal egy Istennek tetsző nagy egésszé. Ne feledjék, mivel tartoznak e hazának, amely nekik létet és szabadságot ad. Ragaszkodás az ősi magyar hazához, szives részvétel annak örömébenbajában, nemes áldozatkészség annak közművelődéséért, iránta való hűség ápolása egyházhivekben és iskolás növendékekben, elhatározott törekvés annak másnyelvü fiaival közös célok felé együttműködésre, társadalmi beolvadás az ő soraikba: ime, oly nagy áldozat volna ez szivöknek, hogy ne tudnák meghozni? Sőt mi inkább azt hisszük, mindez oly lelkiismeretben kötelesség, amit saját szivük diktál nekik, csak külkörülmények szerencsétlen nyomásának engedve hallgattatják azt el önmagukban. Nos, férfias elhatározással épen ugy úrrá lehet válni e külkörülmények fölött, mint ellehet némítani azt a másik szélsőséget is, amely szintén nagy veszedelmek okozója egyházunkban, hogy rémlátó igyekezettel folyton nemzetiségi veszélyeket kutatunk, keresünk ott is, ahol azokról még szó sem lehet. Illik ez hozzánk, komoly evang. testületekhez? Jóra vezet ez, ha ilyen egyoldalú szempontok vezetnek tanácskozásainkban, sőt alkotásainkban is? Bizony ideje volna már mindkét oldalon a politikai szempontok kiküszöbölésének az egyházi életből és a zsinat alig végezhetne áldottabb munkát, mintha ennek intézményes biztosítékait alkotná meg. Ora et labora, dabit tibi deus omnia bona. (Évnyitó az eperjesi theol. akadémián 1909. szept. 9.) „Ora et labora, dabit tibi deus omnia bona!" Ezt a régi s valójában mindig igaz keresztyén latin mondást követjük, amidőn a mult nyomán összegyülekeztünk theologiai akadémiánk Otthonában, hogy Isten segedelmét kérjük a megnyitandó uj tanulmányi évre s az abban kifejtendő munkára. Gyarlóságunknak s kicsinységünknek a magunkra vállalt feladatokkal szemben és annak az érzésünknek adunk kifejezést, hogy a mi verejtékes munkásságunk s a nehézségekkel való küzdelmünk mellett sem biztosíthatjuk magunknak a munka sikerét, mert biztosítása nem függ tőlünk. De kifejezést adunk annak is, hogy van felettünk egy gondviselő Isten, aki kifürkészhetetlen bölcsességgel kijelölte a csillagok útjait s meghatározta a legparányibb léterőnek, a szervezeti sejtnek rendeltetését s aki végére mehetetlen terv szerint előttünk ismeretlenül vezérli az emberiséget s mindig előbbre és előbbre viszi azt. Ő az, akitől minden jó és tökéletes adomány ered, az áldások atyja, az az alfa és omega, miként őt a jelenések könyvének költői lelkű irója titokzatos módon jelöli. Ő hozzá fordult Krisztus urunk is, amikor kísértések között kellett hivatásának betöltéséhez kezdeni, hozzá imádkozott, amikor a pásztor nélküli ngájként bolyongó Izrael népén könyörülni s csodás tanításával és tetteivel az üdvözülés s boldogság útjára vezetni akarta. Sőt imádságot ís adott tanítványainak s összes követőinek, amikor az egyszerűségében fennséges Miatyánkra oktatta első híveit. A Jézus világnézetét osztó s az ő példáját követő keresztyénnek nemcsak kötelessége, hanem legnagyobb áldása is, hogy imádkozhat s az imádságban őszintén elmondhatja, ami szivén fekszik: bánatát, a mely sújtja, fájdalmát, mely lenyomja, örömét, mely lelkesíti, vágyait, amelyek éltetik s reménységét, amely ! felemeli a föld porából s erőt, biztatást nyújt az élet küzdelmei között. Az imádságban megkönnyebbül, a mindennapi élet terhes gondjai között vergődő lélek, megvigasztalódik a szenvedések és csapások súlya alatt görnyedező sziv, uj erőt s táplálékot nyer a fáradt s megtört kebel az élet harcának folytatására s a folytonos előre törésre. Magunknak használunk tehát, amikor az imádság s áhítat szárnyain emelkedünk az ég urához s a mélységből kiáltunk fel hozzá segítségért, ahogy a félben szakadt munkát ezen iskolai év elején újból felvesszük s ily elhatározással fogadást teszünk, hogy mindent megteszünk, amit hivatásunk s jövőnk érdeke tőlünk követel. Igen is hivatásunk s jövőnk érdeke, amely egész férfi erőnket s teljes odaadásunkat követeli! Az pedig munkával, folytonos nehéz és kitartó munkával jár ! Ne feledjük, hogy a munka századában élünk! j Vagyonnak, állásnak, hírnévnek s hatalomnak fényt és ! becsületet valóban csak a becsületes munka ad! A 20-ik századot rendszerint a szocializmus századának tartják. Ámde én azt hiszem, hogy ez az elnevezés nem egészen hiven fejezi ki századunk jellegét. Az a példátlan tülekedés, amelyben milliók harcolnak milliók ellen, hogy helyet szerezzenek s biztositsanaK magoknak az önfenntartásért folyó küzdelemben, nem egyeseknek harcra egyesek ellen; a létért való küzdelem, amint a jelszó hangzik, nem egyes j személyekre, hanem társadalmi osztályokra, pártokra s j egész felekezetekre vonatkozik. Szemünk előtt látjuk : felvonulni az egyes pártokat, amint gyűlöletet s irigy| séget prédikálva egymás megrontására törnek, egyes osztályokat, amint görcsösen ragaszkodva a mult hagyományaihoz, dicsőségéhez s előjogokhoz, szembeszállnak az újonnan keletkező hatalmas osztályokkal, melyek mitsem törődve a múlttal, jogokat kérnek s hatalmat követelnek a magok részére, felekezeteket, melyek a szeretetjegyében s álarca alatt háborúságot okoznak s az úgyis széthúzó társadalmat szétbontják csak azért, hogy uralkodhassanak s nem veszik észre, hogy tűzzel játszanak s előbb-utóbb önönmagukat pusztítják el. Mindez erős, nehéz és emésztő — igaz sokszor nem becsületes és nem áldásos — munkával jár! A szocializmus és munka is lényegében nemcsak nem ellenkezik egymással, de sőt feltételezi egymást. Tanításai között legszebb a munka igazi értékelésének
