Evangélikus Őrálló, 1909 (5. évfolyam)
1909-07-15 / 29. szám
EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ . 1909. 248 Előadói vélemény a Bancsó Antal-féle elemi iskolai vallástanítási utasításokról. A tantervekhez kiadott utasítások, útbaigazítások a tanterv keresztülvitelére. Föladatuk azért nem lehet más, mint, hogy a tantervben általánosságban körvonalozott tananyagot részletezzék s ügyesen csoportosítsák, továbbá a kölönböző képességű és gyakorlatú tanítóknak a cél megjelölése mellett megmutassák, mint kell az így közelebbről meghatározott tananyagot céltudatosan földolgozniok Ezeket az alapelveket tartotta szem előtt Bancsó Antal theol. igazgató, mikor a népiskolai vallástanításról szóló „Utasítás"-át készítette. Amit ez utasítással a hitoktatók kezébe ad, nagyon értékes útbaigazítás, amelynek jó hasznát veszi még az is, aki specialis szorgalommal foglalkozott a tanítóképzőben, vagy a j theol. akadémián a módszertannal, illetőleg a katechetikával. Nagyon helyesnek tartom, hogy a szerző az általános részben (I. II. szakasz) a vallás és a vallástanítás fontosságáról, majd a vallástanítás módszeréről szól. Az ily tartalmas s gyakorlati szempon'bóljs igen becses ismertetésre nagy szükségünk van. — A katechetika mindenesetre útbaigazít, ámde hitoktatóinknak legnagyobb része tanító és pedig oly tanító, aki állami intézetben nyerte kiképeztetését s így ha a világi tárgyak tanításának módját kitűnően érti is, a vallástanítás módszeréről aligha hallott valamit. E résznek gyakoribb áttanulmányozását nem tudom eléggé hitoktatóinknak figyelmébe ajánlani. De a kifejtett okból kifolyólag a vallástanítás ügyének érdekében I levőnek tartom azt is, hogy a szerző a különös részben is nemcsak az egyes disciplina célja, anyaga és ennek beosztására, hanem a módszerre, másszóval arra is van figyelemmel, mint kell a tanítónak eljárnia, hogy növendékeivel a kitűzött célt elérhesse. Az utasításban fölhozott módszertani utmutatások nagyon is helyükön vannak itt s azért nem oszthatom ama kifejezésre juttatott nézetet, mintha ezeket csak a módszertanban lehetne említeni és tárgyalni. Ami most már azt a fölvetett kérdést illeti, vájjon az utasítás előbbre fogja-e vinni a vallástanításnak ügyét, az egészen más megítélés alá is. Hiszem, hogy a mostani viszonyok között is Bancsó utasítása jó szolgálatot fog tenni, bár a túlságos nagy sikerben nem bízom, mert elhibázott tantervhez készült. Addig míg a vallástanítási tantervet át nem dolgozzák, egyházunk Bancsó szép munkálatának várt hasznát aligha fogja látni. A tanterv készítője egy elemi iskolának szemüvegén mérte az evang. egyház vallástanítását s innen ered minden hibája. Jól tudom, hogy minden egyetemes jellegű tanterv készítésének célja az egyformásítás, ámde nem szabad felednünk, hogy a mi ev. egyházunknak szelleme meg nem tűri a békót s az alapelvek tiszteletben tartása mellett még ott is bizonyos mértékig szabadságot követel, ahol az egyformaság látszólag kívánatos lenne Áll ez a népiskolai vallástanítás ügyéről is. A mostani tarthatatlan állapotot okvetlenül meg kell szüntetnünk, de semmiesetre sem oly egyoldalúsággal, mely a most érvényben levő egyetemes vallástanítási tervet jellemzi. A mi iskoláink sajátos viszonyok között fejlődtek s innét, hogy rendezésük, vallástanítás szempontjából is, bizonyos csoportosítást követel. A felekezeti iskoláknál, ahol a tanító egyszersmind hitoktató is, még csak el lehet igazodni, de az állami s általában oly osztott iskoláknál, ahol a kátét, a bibliai történeteket, az éneket más-más egyén tanítja, — teljes képtelenség egyetemes tantervünk betűjéhez ragaszkodni. E nehézséget érezte az utasítás szerzője is s azért a bibliai történeteknél igen helyesen felülemelkedett a korlátokon s egyet-mást oly körbe utalt át, ahol az a tanuló megterheltetése nélkül elvégezhető. Nagyon szerettem volna, ha e szabadsággal gyakrabban élt volna s teljesen osztom egyik tagtársamnak ama fölfogását, hogy a tanterv túlsókat halmoz össze a b-ibliai történetekből, nevezetesen az ótestámentomból." Nem kicsinyeljük a bibliai történetek tanításának fontosságát, sőt arra, mint hitünk és életünk szabályához vezető, szemléltető képeket nyújtó s a gyermek eszéhez, fölfogásához mért disciplinára nagy súlyt fektetünk, de szilárd meggyőződésünk, hogy itt is ahhoz a szabályhoz kell ragaszkodnunk, melyet az í utasítás (6. old. 4. p.) fontosnak s megtartandónak véleményez, t. i. ne sokat, hanem alaposan tanítsunk. Már pedig az, ami a bibliai történetekből elő van írva túlsók s betanítása, megértetése csakis más vallástanítási tárgyak rovására történhetik. A kátétanitds célja, menete és módja helyesen van kifejtve, de a kátétananyagának beosztásával semmikép se tudok megbarátkozni. Ennek oka azonban nem az utasítás, hanem ismét a tanterv. Tapasztalatból tudom, hogy az I. oszt. tanulók a kijelölt bibliai történetek mellett a meghatározott imákat, a II. osztályúak pedig Lutherkátéjának 5 részét, — teimészetesen minden magyarázat nélkül, — könyüszerrel megtanulják. Ha már most az I. csoport a szövegét tudja, I annak ismétlése után a II. csoporttal a bibliai történetek tanításának kapcsán egész nyugodtan áttérhet a tanító azok magyarázatára, úgy, hogy az V—VI. osztályban a kátét már mint ismertet kezelheti. És itt el nem mulaszthatom megemlíteni annak a gondolatnak felmerülését, hogy „küszöböljük ki az elemi iskolából Luther kátéját, mert nincs egyetlen gyermek, akit a káté ne gyötört volna." Magam is elismerem, hogy a káté mai szövege és mondatszerkezete nehézkes, de ez nem elegendő ok arra, hogy e szimbolikus könyvet népünk kezéből kivegyük, sőt ellenkezőleg kötelességünkké teszi, hogy egyházunk tanainak megértését lehetővé tegyük. Ezt elérjük, ha Luther magyarázatának szövegét, — tiszteletben tartva a tartalmat, — világos, egyszerű szavakkal fejezzük ki s gyermekeink a kátét szívesen fogják tanulni. Ily alapon ép úgy, mint az első 3 részt, az utolsó kettőt is el lehet s el kell végezni az elemi iskolában, annyival is inkább, mert nagyon szerencséjen gondolatnak tartom, hogy a szentségekről szóló tant teljesen a konfirmáció oktatásnak amúgy is bő, összefoglaló anyagához csatoljuk. Az utasítás igen szépen vezeti be az egyháztörténet tanításának célját s a bibliai történetek tanítására vonatkozó véleményére utalva annak módszerét. Sajnos a tanterv itt legerősebben köti meg kezét. Ha azt akarjuk, hogy gyermekeink szívében lelkesedést keltsünk egyházunk s annak intézményei iránt, rá kell mutatnunk apáink szenvedésére s áldozatkészségére, már zsenge korukban meg kell őket arról győznünk, hogy az élet viharos változásai az igazságot elnyomhatják, de meg nem semmisíthetik. Ezt pedig az egyház és közelebbről a magyarhoni ág. h. evang. egyház múltjának lelkes föltárásával érhetjük el. Ámde a tanterv ezt lehetetlenné teszi, amikor az elemi isko-