Evangélikus Őrálló, 1909 (5. évfolyam)

1909-03-25 / 13. szám

1-22 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 114 lakomának hivatalos jellege nem volt, így hát felköszöntők sem hangzottak el. Az ebéd ideje kedélyes társalgásban, fesztelen hangulatban telt el. T Ä R C Ä. Ä jótevésről. A budapesti Tabitha egylet f. hó 4-én tartott estélyén felolvasta : Raffay Sándor. Tisztelt közönség! Ha lankadó virágot látunk, a mely az üdítő vizet szomjúhozza, ki ne nyúlna szíves készséggel az öntöző után! Ha vergődő madárkát találunk az útfélen, a mely a bokor rejtekében meghúzódó fészekből kiesett, ki ne segítené vissza a puha meleg fészek tollai közé! Ha tehetetlen gyermeket látunk elhagyatva, ki ne nyújtaná ki kezét, hogy az otthon óvó körébe vezető útra terelje azt a szegény tanácstalant! És hogyha látunk éhséget, nyomort, Ínséget és kétségbeesést, minden jó lélek szinte önkéntelenül is a módját tudakolja, hogyan lehetne a segítés jótevő útját megtalálni? Az emberben van valami öröklött természetes készség a gyengéknek, a segítségre, támogatásra szorulóknak felkarolására, a mit egyszóval jótevésnek nevezünk. A ki a jótevésre nem hajlik, az a tulajdon lelke ösztönszerű készségét nyomja el. Azóta, hogy a gyönge gyermekeket a Tajgetos hegyére rakták ki, hogy a bélpoklosokat kizárták az emberek köréből, hogy a gyógyíthatatlan betegségben sinylődőket veszni engedték, s Róma nagy szellemei is károsnak hirdették a nyomorultakon való segítést, mert azok mind csak a társadalom terhét növelik; az emberiség nagyot haladt a jótevésben gyümölcsöző emberszeretet útján. S hogy ez első sorban a vallás nevelő és nemesítő hatásának tulajdonítható, azt hiszem, senki se vonhatja kétségbe. Különösen azonban a keresztyénség ama tanítása volt a jótevés gyakorlására nagy hatással, hogy minden ember testvér, azért egymás terheinek könyítése, hordozása kötelesség. Sajnos azonban, hogy az emberek világában az elvek és igazságok is ép úgy megkopnak idővel, mint a ruha vagy a féltve őrzött arany. Ma, a mikor olyan nagyon szeretjük emlegetni, hogy ker. társsdalomban élünk, a jótevést inkább tekintjük divatnak vagy illőnek, mint testvéri szent kötelességnek. A társadalom senkit se itél el, ha a jótevésben nem szorgalmaskodik, bár dicsérettel jutalmazza azokat, akik lelkük jobb szavát követve a gyengébbek felkarolására sietnek. Ma a jótevés mégis merőben önkéntes, ezért megy érdemszámba is, pedig ker. társadalomban kötelességszerűnek kelllene annak lennie, a mely kötelességből minden ember a maga módja és körülményei szerint tartozik kivenni a részét. Igazán emberi, mert igazán ker. szellem ott hintette áldásait az első ker. gyülekezetben, a melyről az Apóst. Cselekedeteiről írott könyvben azt olvassuk, hogy senki se tekintette azt, a mije volt, a sajátjának, hanem megosztotta azzal, a kinek nem volt, hogy senki ne legyen szűkölködő. Ma a jótevés csaknem egészen kimerül az alamizsnálkodásban. Ennek pedig legalább is annyi kára van, mint a mennyi haszna. Hajdan csak a koldusok fogadtak el alamizsnát, ma minden szorult ember pirulás nélkül alacsonyodik koldussá. Pedig az alamizsna az önérzetet megöli. S vele együtt sok más nemes érzés is örökre elvész, vagy eltompul. A koldusok társadalmában otthonosak a legalacsonyabb szenvedélyek. Lelkük sokszor teljesen elkérgesedik s benne, mint az aszott földben a virág, meg nem tud maradni egyetlen erény. Gyűlöletet, irigységet táplálnak nemcsak egymás iránt, hanem azok iránt is, a kiken élősködnek. S hányan tekintik a koldulást egyszerűen a munkátlanság köpönyegének. Meggyőződésem, hogy az alamizsnálkodás semmikép se felel meg annak a nagy czélnak és annak a nagy kötelességnek, a mely tőlünk a jótevést kívánja. Sőt mindenkép káros. A szorult emberre nézve káros azért, mert megszokatja vele a munkátlan eltartatást, a segítőre nézve pedig káros azért, mert az így kiadott fillérekkel megváltja a jótevés kötelességének igazi gyakorlását. A jótevés sokkal áldásosabb eredményeket érhetne el, ha szervezve volna. Az alamizsnálkodás helyett intézményekkel kellene a társadalom elvetettjein segíteni. Senkinek se jutna eszébe a betegek olyatén támogatása, hogy naponként másutt adjanak nekik otthont. A munkátlanoknak sem helyes naponként másutt adni kenyeret, vagy házankét engedni összegyüjteniök a kenyérre valót. A szegényeket, munkaképteleneket vagy munkakerülőket nem krajezáros gyűjtéssel kellene ellátni, hanem szegényházakban, nappali és éjjeli otthonokban vagy dolgoztató műhelyekben kellene müveit társadalomhoz méltó módon felsegíteni. Az alamizsnálkodás ősi eredménytelen szokását rég ki kellett volna már szorítania a szervezett szegénygondozásnak. A városoknak, az államoknak, az egyházaknak nemcsak kórházakat, hanem szegényházakat, menedékhelyeket, munkaszerző és helyközvetitő intézeteket kellene létesíteniük. S én hiszem, hogy ha azokat a sokszor felpanaszolt filléreket, melyeket évenként a szegényeknek vagy a dologkerülő kéregetőknek elosztogatunk, igaz jóakarattal összeraknánk és sociális intézmények alapítására fordítanánk : a szegénykérdés hamarosan megoldódnék. Meg lehetne tenni azt is, hogy maguk a hatóságok köteleznének mindenkit, hogy erre a czélra évenként határozott összeget fordítson. A magánházakat azonban minden esetre mentesíteni kellene azoktól a kellemetlen látogatásoktól, a melyeknek a társadalom elhagyottjai részéről naponként ki vannak téve. Erre a czélra minden háznak nem filléreket, hanem a költségvetésébe illesztett rendes tételt kellene készen tartania. Nem volna szabad egyetlen embernek köztünk élnie, a ki valamely jótevő intézménynek támogatásában tevékeny részt nem vesz. S nem volna szabad egyetlen Tabitha-féle áldásos egyesületnek oly végtelenül körültekintő takarékoskodással bánnia a segitő eszközökkel, mint a hogyan azt a kényszerűség és a részvétlenség miatt ma tenni kénytelen. Hogy a szervezett jótevés aránytalanul nagyobb eredményekre ís mutathatna, mint az alamizsnálkodás, talán bizonyítgatnom se szükséges. A kolduson nem változtat az a pár krajezár, amit összeszed. Mire pedig annyit gyűjt, hoyy koldulás nélkül is meg tudna élni, akkorra úgy hozzászokott az ingyenéléshez, hogy a dolog végét megfogni többé nem fs vágyik. A szervezett jótevés abban is fölötte áll az alamízsnálkodásnak, hogy nem pusztán csak az inség végső határán állóknak nyújt a mindennapi tengődéshez is alig elegendő könyöradományt, hanem megelőzi az ínségnek és ezzel a züllésnek a teljes kitörését.