Evangélikus Őrálló, 1908 (4. évfolyam)
1908-12-24 / 52. szám
40') EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1908 akkor is (midőn tudniillik a keresztyén erkölcstan tanítása a tízparancsolat alapján történik,), a keresztyén erkölcstan és a keresztyének erkölcsi élete abból az önzetlen és páratlan szeretetből indul ki, abban gyökeredzik, melyet Jézus és az ő nyomdokain az apostolok, tanításaikban hirdettek, és hogy nekünk példát adjanak, mindenkor maguk is gyakoroltak. Helyes! Köszönöm az igazolást! Elvben egyek vagyunk. A keresztyén erkölcsi élet tehát, a törvény tanítása mellett is abból az osztatlan, és páratlan szeretetből indul ki, abban gyökeredzik, melyet Jézus és az ő nyomdokain az apostolok hirdettek s melynek gyakorlására nekünk példát adtak. S ha e kimondott axiómát követné az alkalmazás a vitatott kérdésre nyugodtan le tehetném tollamat azon reményben, hogy tehát a keresztyén erkölcstan nem a tízparancsolat alapján, hanem a Krisztuson fog épitetni. Azonban még tovább is szaporítanom kell a szót mert, habár meg lett állapítva, hogy a keresztyén erkölcsi életelv: a Krisztusi szeretet (a mi pedig nincs meg a törvényben); mégis fennakarja tartani a nt. elnök ur a törvényt, a tízparancsolatot, keresztyén erkölcstani alapnak. Ez álláspontjának megerősítésére, válaszában felhozza magának Jézusnak eme mondását; „egy kis jóta, vagy pontocska el nem múlik a törvényben, mig nem abban mindenek beteljesíttetnek"; felhozza továbbá eme szavait: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvény vagy a prófétákeltörlésére", azután felemlíti a hegyi beszédet, czitálja Pál apostolt; felemlíti Luther kiskátéját, mint symbolikus könyvet ; valamint a dunántuli kerületi népiskolai bizottságnak és kerületi gyűlésnek állásfoglalását. Mindezek az erősségek azonban együtt sem védik meg a tízparancsolatot, mint keresztyén erkölcstani alapot; de egyenként is mind megdöntik azt. Bizony én sem gondolom, hogy Krisztus a tízparancsolat eltörlésére jött. Hogyan is akarhatta volna ő, az emberi erkölcsi fejlődés történelmi lánczolalából kilökni a tízparancsolatot, a törvényt, a prófétákat ? hiszen akkor érthetetlenné tette volna a maga messiási küldetését! De hogyan adhatott volna ő a prófétáknak és törvénynek semmi más által nem helyettesíthető örök érvényt ? Hiszen ekkor fölösleges tényezőnek declarálta volna magát az emberiség üdvtörténetében ! Nem! Krisztus fölösleges tényezőnek nem declarálta magát; sőt Máté 11, 13-ban világosan kimondja : „mert a próféták mindnyájan és r törvény Keresztelő Jánosig prófétáltak" s ez által, m\gával szemben, határt szab a próféták és törvény hatásának, idejének. S Keresztelő János már a minden prófétánál nagyobb követ, az Ő útját tisztítja az emberek szivéhez. De mig Krisztus nem adott a törvénynek, mint erkölcsi életelvnek maga fölött fölényt; addig meg sem bélyegezte azt, mint értéktelent; sőt oly becses tényezőnek. oly becses erkölcsi nevelő eszköznek nyilvánította, melyből egy jóta vagy pontocska el nem múlik, mig nem abban mindenek beteljesitietnek. Tehát az üdvezitő, teljes értéke szerint méltányolta a törvényt; s igy azt, mint az embernek, Isten akaratából folyó erkölcsi kötelességeinek megismertetőjét;; egyúttal mint az embert, a vele megismertetett kötelességei .betöltésére kényszerítő fegyelemeszközt, nagyra tartotta. E fegyelmi eszköznek, hogy hatása legyen, érvényesülni kellett. De érvényesünie az emberi önérzet megtörése nélkül, csak addig lehetett ; mig az ember a maga erkölcsi lételének tudatára nem ébredett. Ekkor azonban, midőn már „mindenikünk maga ád számot ő magáról Istennek (Rom. 14, 12)"; a törvény kényszere helyett más irányító életelv vált szükségessé az erkölcsi élet javára. Annál inkább van pedig az öntudatra, önérzetre jutott embernek, a maga erkölcsi tökéletesedésénél a törvény helyett más irányító, erkölcsi elvre szüksége ; mert az ember, midőn megismeri a törvényben a maga kötelességeit, egyúttal képtelennek is érzi magát ezek betöltésére. Ennek folytán egy részt, örökös rettegés fogja el a lelket és energiáját veszti a jó iránt; másrészt pedig önvédelmében sophismákra téved és ezek révén igyekszik kibújni a törvényben reá rakott kötelességei alul. Be áll tehát az értelem megzavarodása, a vétek, a lelkiismeretnek kinos állapota. E kinos állapotban, a szabadulás lehetősége nélkül vergődött az ember a törvény alatt, Krisztus érkeztéig. „De minek utána a mi megtartó Istenünknek jóvolta és az emberekhez való szerelme megjelennék (Tit 3, 4)"; a gyötrő, kinteljes állapotnak vége lett; mert a kiben Istennek hozzánk való szeretete testet öltött, az megtanította az embereket arra, hogy a törvény elveszti a maga rettenetességét, a mint az ember megismeri ez isteni szeretetnek elnéző, megbocsátó, üditő erejét és maga is a szeretet elvét alkalmazza kötelességei körül. S a mit a külső kényszer nem tudott az emberrel, ennek ellenszegülése miatt, jól cselekedhetni; ezt most az ember, belső érzületének hatása alatt, szeretetből igyekszik jobban cselekedni. Mig egyfelől tehát az ember a Krisztusban megismerte a világot boldogító tökéletes, teljes szeretetet; megértette azt is, hogy abban ő is részesül. S mig annak megismerésében vissza állt lelki egyensúlya ; egyúttal megnyílt előtte annak módja is ; mint sajátíthatja azt el, hogy aztán kitöltve vele erkölcsi érzetét, ennek hatása alatt most már örvendve törekedhetik oly életet élni, mely őt a törvény fölé, mely őt a minden tökéletesség fejéhez közelebb emeli; mert a mig ő most már cselekszik, az a törvény kényszere alól felszabadult öntudatos, önérzetes embernek a szeretet elve által megszentelt cselekedete. Igy lett „a törvény betöltése a szeretet (rom. 13, 10)". A mint pedig az ember erkölcsi nevelésében, a külső kényszer helyébe, mely csak részleges jót eszközölhetett ; czélszerübb nevelési elv az egész világot átfogó szeretet elve — lépett: ott a törvény, mint túlszárnyalt életelv kénytelen átadni az erkölcsi tökéletesedés éidekében, az erkölcsi nevelés további teendőit e munkába állt nemesebb életelvnek. Nem törölte el tehát Krisztus a törvényt, de betöltőit" azt a tökéletes szeretet elvével. Igy aztán magától érthetőleg az ember erkölcsi tökéletesedésének utján, a törvény a maga rendeltetésének czéljához, végéhez ért, s az erkölcsi nemesítés munkáját átvette tőle a Krisztusi szeretet ; „mert a törvénynek vége a Krisztus, minden hivő embernek igazságára (rom. 10.4)". A ki pedig a törvény külső kényszere helyett a szeretet belső érzelmi életelvét tette az erkölcsi fejlődés alapelvévé: az minden kétség és félre értés megszüntethetése végett kimondhatta már, annak ki kellett mondani: „Uj parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek, amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismerik meg mindenek, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretitek. (Ján. 13, 34—35)". E nyilatkozatával véget vet az ur minden olyan feltevésnek, mintha ő, az általa adott uj erkölcsi életelv, a szeretet elve fölé hagyta volna emelkedni a