Evangélikus Őrálló, 1908 (4. évfolyam)

1908-06-04 / 23. szám

1008, EVANGELIKUS OKALLu 203 embereket az ige ereje által ily misék haszontalan voltáról, mielőtt azokat beszüntetnék." Ä képek, a mise-ruhák használatát Luther adiaphoráknak minősítette, sőt az urvacsoráját is eleintén csak azoknak nyújtotta két szín alatt, akik azt határozottan megkívánták. Miután így fokról-fokra megérlelődött lelkében egy evangelikus istentiszteleti rend helyes szentírási és történeti alapon s miután gyülekezetének hívei és számos nagy tudományu barátai is sürgették annak megalkotására, 1523. őszén közrebocsátotta az evangelikus istentiszteleti rendet szabályozó iratát „Formula missae et communionis pro ecclesia Vittenbergensi" cím alatt. Kibocsátása alkalmával így menti eljárását: ő nem akarja az összes istentiszteletet megsemmisíteni, csupán a fenállót helytelen toldalékaitól megtisztítani. (Folyt, köv.) B E L É L E T. Kiss Áron halála. Kiss Áron, a tiszántúli evangelikus-református egyházkerület püspöke, szombaton hosszas betegség után meghalt. A kilencvenhárom éves püspök az ev. ref. egyház legidősebb püspöke, a főrendiház tagja volt, aki egyházi működése melleit irodalmi és közéleti tevékenységével is általánps tiszteletet és népszerűséget vívott ki magának. Érdemeiért a király a Lipótrend középkeresztjével tüntette ki. Kiss Áron már harmadfél év óta betegeskedett s ez idő alatt a közgyűlések elnöki székében Dávidházy János esperes, a közigazgatási teendőkben Dicsőffy József kerületi főjegyző helyettesítette. Kiss Áron 1815-ben született a szatmármegyei Kisnaményban. 1839-től 1843-ig tanító-káplán volt Szatmáron, azután porcsalmai lelkész lett. A szatmári egyházmegye 1848-ban főjegyzővé, 1860-ban esperessé tette. Mint főjegyző, egyházmegyéje megbízásából jelenvolt az 1848. évi XX. törvénycikk tárgyában Eötvös báró miniszter által Budapestre összehívott értekezleten. Ä szabadságharc alatt ő szerkesztette a nemzeti kormánynak küldött hódoló fötiratdt. A honvédeket, mint tábori pap az erdélyi hadjárat alatt Deésig kisérte; amikor vége lett a harcnak, sok üldözésben volt része. A pátens-küzdelem idejében rendületlenül küzdött az önkormányzati jogokért. A küzdelem után lett esperessé, hü társa, Vály János pedig segédgondnokká. Esperessége alatt föllenditette egyházmegyéje anyagi állapotát, a papság tudományos képzésére is gondot fordított s megalapította az egyházmegyei könyvtárt. A megyei közélet terén is munkálkodott. Szatmár-vármegye már 1846-ban táblabirájává tette s a megyei gyűlésnek később is tagja volt. 1892-ben a tiszántúli egyházkerület püspökévé, a debreceni egyház pedig egyik lelkészévé választotta. Tagja volt mind a debreceni, mind a budapesti zsinatnak s több éven át az egyetemes konvent-" nek is. Irodalmi munkássága jelentős. Számos kisebb dolgozata jelent meg a kiválóbb egyházi lapokban és folyóiratokban, résztvett azonkívül a zsoltár-átdolgoző munkálatban. Több becses, önálló munkát is hagyott hátra. 1885-ben Szatmáron ülte meg esperességének huszonöt éves jubileumát. 1896-ban a milleniumi ünnep alkalmából a munkácsi várban remek beszédet mondott. Több, mint két évig tartó betegsége alatt is melegen érdeklődött egyháza ügyei iránt. Temetése f. hó 3-án d. e. 10 órakor ment végbe óriási részvéttel. A tiszai evang. egyházkerületet Zelenka Pál püspök és Geduly Henrik kerületi főjegyző, a debreceni egyházat Materny Lajos főesperes-lelkész és Hudák János s. lelkész képviselte. Ravatala felett Antal Gábor püspök imádkozott, Kenessey Béla püspök pedig gyönyörű emlékbeszédet mondott. Közgyűlések. A tiszai egyházkerület ez évi ! közgyűlését július hó 14—17-ik napjain tartja Brassóban. A közgyűlés tagjait Miskolcról július hó 13-án az esti órákban induló különvonat viszi Brassóba. A pestmegyei esperesség évi közgyűlése Budapesten a szokott helyiségben, jűlíus hó 1-én és 2-án lesz. Hymen. Skrovina Ottó turócszentmártoni ev. lelkész eljegyezte Halasi Verái Turócszentmártonban. Áldás kisérje frigyöket! Ä rozsnyói ker. leánynevelő-intézet tanúimányi útja. Szinte hihetetlen elgondolni, hogy volt kor, melyben a természettudományok és általában a reáltantárgyak nagyobb mérvű elterjedésétől féltették a vallást! Hiszen mi ébreszthetné jobban az emberi lélekben Isten nagyságának és végtelen hatalmának érzetét, mint épen a természet örök szépségének szemlélete ? Hála korunk felvilágosúltságának, ma már mindinkább előtérbe lép az a törekvés, hogy a gyermekkel: az ifjú romlatlan, minden szép iránt fogékony lélekkel ismertessük meg a természet csodás alkotásait. Ezzel szélesbitjük értelmi látókörét és mélyítjük értelmi világát. E kettős célt szolgálta a rozsnyói ker. ág. hitv. ev. polgári leányiskola tanúlmányútja is, mely május hó 27-én a III. és IV. osztályos növendékeket az igazgatónő és két tanítónő kíséretében az aggteleki cseppkőbarlangba vezette. Mikor reggel 9 órakor Jósafőnél a barlang új bejáratán 350 lépcsőn leereszkedünk, bizony szorongó érzéssel veszünk búcsút a napvilágtól. Leérve kíváncsisággal vegyes érdeklődéssel nézzük a változatos alakzatokat. A „Barlangőre", „Halszárító", „Elsülyedt hajó", „Vörösmarty és Tompa emlékoszlopa", „Noé bárkája" stb. nevü csoportok mellett még csendes bámulattal halad el a gyermek. Hiába, idő kell ahoz, míg a sötétségtől, az ismeretlentől való félelmet, az új, a szokatlantól való idegenkedést legyőzzük; már pedig az igazi élvezet csak ezután kezdődhetik! Mire a formáiban oly megkapó, bájos kis eszkimóbarlanghoz érünk, a gyermekek már zajongva, hangosan fejezik ki elragadtatásukat. Milyen más érzéssel élvezzük ezt a kis méretű finom alakulást, mint a 25 méter magas monumentális cseppkő képződményt: a csillagvizsgáló tornyot. Az eszkimó házacskánál csak „jaj de aranyos", „beh kedves", „milyen édes" stb. a gyermekvilágban nem szokatlan felkiáltásokat hallhattuk. A magnéziummal megvilágított hatalmas torony előtt néma bámulattal, szent áhítattal áll a kis sereg. Az imént még vígan csicsergő ajkakat elnémította a csodálkozás. Hogyne: hiszen a magasztos, fenséges fogalma még idegen a gyermek lélek előtt. Azt meg ők is önkéntelenül érezték, hogy az előbbi kicsinyes jelzők itt nem használhatók. Csak egyik mélyebben gondolkodó leányka sóhajt fel: „Istenem, mennyi ideig kellett ennek csepegni, míg ilyen óriásira nőtt". Lám, ennek a lelkét már megragadta a végtelenség érzése! S midőn ások „miért", „mióta", „hogyan" kérdésekre hiába kutat feleletet a gyarló emberi elme, áhítattal suttogjuk a költő szavait: „Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér, Csak titkon érző lelke óhajtva sejt, Léted világít, mint az égő nap, De szemünk bele nem tekinthet." Az érzelmeknek mily változatos skálája vonúlt végig lelkűnkön az alatt az 5 óra alatt, amit a föld mélyében töltöttünk: bámulat és elragadtatás, vallásos áhítat és