Evangélikus Őrálló, 1908 (4. évfolyam)
1908-04-30 / 18. szám
152 EVANGELIKUS ORA LLO 1908 tékonyan és áldólag kiható nagy jelentősége van ez | új javaslatnak magára egyházunk jövő életére is. Mert j a mikor a nagy érdemű ügyvivő fizetés arányában ja- i vasolja a nyugdíj megállapítását, egy új kornak nyit kapu;, annak a más tisztviselők által már régen elért, de az ev. lelkész által eddig még csak álmodott kornak, amelyben a munkás, ha erejét hanyatlani érzi, nyugdíjba megy, előnyére egyházának s előléphetés ; után sóvárgó ifjú testvéreinek. S ez az új, áldásos | korszak az én véleményem szerint csak akkor következik be, ha bizonyos számú szolgálati évek után teljes fizetéssel vonúlhat nyugdíjba a lelkész. Mert ugyan melyik lelkész megy ma nyugdíjba 800 koronára? Egy sem. És ha átalány összeg állapíttatnék meg nyugdíj gyanánt, melyik menne azon lelkészek közzül nyugdíjba, a kiknek fizetésök az átalány nyugdíjösszegét túlhaladja? S ha ezek helyökön maradnak, mint eddig, ezután is, hogyan remélhet jobb egyházba jutni a fiatal erő? Az átalány nyugdíj csak azokra volna megnyugtató s nyugalomba vonulásra serkentő, akiknek jövedelmük a nyugdíj összegét meg nem haladná ; az átalány összeg mellett sem az egyenlőség, rsem az igazság elve nem érvényesülne. De más körülmények is szólnak az átalány rendszer ellen. Ä nagyobb egyházban működő, nagyobb fizetést élvező lelkész több, nagyobb munkát is végez, előbb kifárad s jobban megdolgozik a nagyobb nyugdíjért, mint a kisebb körben működő testvér, nagyobb egyházban, nagyobb helyen okvetlenül nehezebb [a megélhetés, a társadalom részéről nagyobb mérvű a lelkész szeretet-munkájának, jótékonyságának az igénybevétele is, mint kisebb gyülekezetben. Nagyobb, községben, városban, bár nagyobb a jövedelem, de nem i kisebb a megélhetés gondja. Kivételt csak azokra a kevesekre nézve tehetünk, akik otthon taníttathatják gyermekeiket s így az iskoláztatás terhétől némi részben felszabadúlnak. Társadalmi kötelezettség s az ezzel járó kiadások is aránytalanúl kisebbek kis egyházban, mint nagyobb gyülekezetben. Äzt sem feledjük el, hogy a legalacsonyabb fizetési fokozaton álló tiszttársaink, a kongruás lelkészek évi hozzájárulása a nyugdíjintézet fenntartásához csak látszólagos, amennyiben ez összeg jövedelmükből le van számítva s államsegéllyel van pótolva. Nagy baj nálunk az, hogy a fizetésben nincs fokozatos előmenetel. Nos hát most éppen e bajon lehet segítení a fizetés egész összegével nyugdíjaztatás, az öregebbek részére a nyugdíjba mehetés alkalmának megadása által. De azt mondhatná erre valaki, hogy ha tömegesen mennének nyugdíjba idősebb kartársaink, ez a körülmény a nyugdíjintézet pénzügyi krízisét vonná maga után. Hát ezt a bajt is ellehet kerülni az által, ha a szabályrendelet e tekintetben úgy intézkedik, hogy 1918-ig csak igazolt munkaképtelenség esetében nyugdíjazhatok a nyugdíjintézet tagjai. E rendelkezésbe belenyugodhatnának idősebb tagok is, a kiket voltaképpen érintene e pont, mert viszont az az előnyük van, hogy szolgálati éveik beszámíttatnak eleitől kezdve a nélkül, hogy az 1898. előtti évekre pótlólag járulék fizetésére köteleztetnének. Äz özvegyekre és árvákra vonatkozólag azonban meghagyandó lenne az új szabályzat intézkedése. Teljes egyenlőségről csak akkor beszélhetnénk a nyugdíj tekintetében, ha teljesen egyenlő lenne a munkánk s egyformák viszonyaink. S miután ez nincs így, én igazságosabbnak tartom a nyugdíjra jogosult tagokat illetőleg a fizetés mérvéhez mért nyugdíjazást s a mint fentebb jeleztem, előnyösebbnek vélem ezt egyházunkra s a lelkészi jövendő generációra vonatkozólag is. így hiszem meg fog sokasodni a lelkészi pályára lépők száma; nem fognak fázni jobb módban élő családok sem attól, hogy gyermekeiket lelkészi pályára adják s megfogják nyitni házaikat élőkelőbb családok is a fiatal lelkész előtt s nem fogják azt mondani, amit nem régen is hallottam egy leányos apától: „szeretnők, de nem tudjuk elhatározni magunkat arra, hogy lelkészhez adjuk leányunkat, hiszen oly csekély a fizetése, nyugdíja meg alig van!" Még a belépési és évi járulékra vonatkozólag van csak néhány szavam. Sok és nagy lesz a terhünk, érzem, tudom. De a mivel megbirkózhatunk, a jobb jövő biztos reményében viselnünk kell; ami pedig elviselhetetlen teherként mutatkoznék, annak hordozását vegye magára a közegyház. Olyan összeget bocsásson egyszerre és évenként az egyetemes gyűlés az államsegélyből a lelkészi nyugdíjintézet rendelkezésére, amennyire szükség van, hogy annak a Gyürkyféle új javaslat értelmében leendő reorganizációja keresztül vihető legyen. Ily módon is lehet a gyülekezetek adóterhén könnyíteni, segíteni az egyházakon s egyszersmind a lelkészeken is. Ä legközelebb összehívandó s a nyugdíjintézet újjászervezése ügyében döntő egyetemes gyűlésen ily értelemben foglaljanak állást a lelkészek egyöntetüleg, egyakarattal. Nem kétlem ily véleméuyben lesznek mindazon világi paptestvéreink is, akik a lelkészeket végre-valahára őszintén és igaz lélekkel ki akarják emelni az ambíciót, munkakedvet, buzgóságot emésztő, sorvasztó anyagi gondok közül. Ä magyarországi ev. lelkészek és egyházunk boldogabb jövendőjének biztos alapja az új szabályrendeleti javaslat. Fogjunk hát össze, Testvéreim, vitessük azt győzelemre a bizottságban s az egyetemes gyűlésen! Minden egyéni és kicsinyeskedő szempont kizárásával mutassuk meg kéréssel, ha kell, követeléssel, hogy mint hűséges munkások kivívjuk legalább aggkorunkra magunknak és mieinknek verítékezésünk jutalmát! E sorokat hevenyészve inkább csak azért vetettem papírra Testvéreim, hogy e nagy fontosságú ügyünkre a tizenkettedik óra előtt még felhívjam a közfigyelmet.
