Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-12-05 / 49. szám

19vx7 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 431 azért, mert a javaslat kritériumául csak pusztán egyéni véleményét teszi. Pedig amint az ily javaslat készítésénél, úgy a bírálatnál is szem előtt tartandók: a tényleges egyházi viszonyok ós állapotok, az igényeknél a jogosság mellett a méltányosság is, a társadalmi követelmények, az ethikai szempontok, a nyugdíjintézeti szervezet általános érvényű alapelvei, a szolgáltatási képesség, a kivihetősóg, a mathematika könyörtelensóge. Az egyéni véleménynek ós óhajtásnak sokszor kell ezek előtt meghajolnia. Sötéten látó aggódással szól a nyugdíjintézet ingatag alapjáról, a következő kormány által a bizonytalan jövőben bármikor elvonható államsegélyről. E kérdésnél a kételkedés épugy, mint a reménykedés egyéni dolog; a tapasztalati igazság ellenben az, hogy minden kormány politikai okokból százszor is meggondolná, hogy egy országos egyházi intézmény alól az alapkövet elvegye s az intézményösszeomlása miatt szembe állítsa magával az egész országos egyházat. De ennek eshetőségétől annál kevésbé kell tartanunk, mert hiszen nyílt titok, hogy azt a segélyt, melyre a nyugdíjintézet új szervezetét építjük, országos törvény fogja biztosítani. A cikkben talált sorrend szerint, méltatlankodva a lelkészi állás degradálását látja abban, hogy átlépés esetén a lelkészi nyugdíjintézet 4 óvót a tanári külön nyugdíjintézetben 3 évnek számítottam. Ez egyszerűen mennyiségtani követelménye annak, hogy a 40 évi szolgálat után beálló nyugdíjigénynél egy év 7*0 érték, ellenben a 30 évinél egy év 7»o érték. Ha másként cselekedtem volna, akkor az átlépőnek olyan éveket adok, amelyekre az új helyen nem teljesített befizetést. E vélemény szerint a tanárral szemben degradált volna p. o. a m. kir. kúria elnöke, aki pedig miniszteri rangban áll; de mert ő is csak 40 óvi szolgálat után válik teljesen nyugdíjképessó: ennélfogva nála is 4 szolgálati év a nyugdíjigény szempontjából a tanári szolgálat 3 évével egyenértékű. Hogy bántónak tekinti a 40 és a 30 évi szolgátat ily értékelését, erre csak annyit jegyzek meg, hogy azt nem ón találtam ki. Egyszerű tévedés az, mintha a 20. §. szerint a tanári özvegynek a díjazás kezdetére nézve előnyt adnék a lelkészi özveggyel szemben. Hiszen a párhuzamba állított két rendelkezós közül az egyik a végkielégítésre, a másik pedig a rendes ellátásra vonatkozik. Felháborodással kárhoztatja a 23. §, c. pontját s átokkal fenyegeti, aki azt megszavazná, mondván: ,ae nem méltó arra, hogy Isten gyermekkel áldja meg.« Ijedten kerestem fel a szabályrendelet-javaslat e szövegét, mely a következő : „Megszűnik a neveltetési díj azon árvára nézve . . . c., aki nyilvánvalóan a közerkölcsisóget sértő életet folytat, avagy bünfenyítő jogerős ítélettel elítéltetett," Vagyis akkor, ha a leány bordélyházba, a fiú pedig diffamáló vétség miatt börtönbe kerül. Hát az egyház erkölcsi feladataival megegyező volna, hogy az ilyeneket anyagi támogatásában részesítse ott is, ahová sülyedtek ?! Az államsegélyből a nyugdíjintézet fentartási jutalékára nézve megütközéssel kérdi a testvér: „csak nem fogja azt örökké igénybe venni a nyugdíjintézet?" De igenis, a mathematikai kiszámítás azt a jutalékot örökös óvjáradéknak tekinti. Mert a nyugdíjintézet nem a pémtöke, hanem az élőtöké elvén épült s ei a szaktudomány által eddig kigondolt legnagyobb biztonság. A pénztőkét a kellő nagyságban egyszerre előteremteni s ezzel a nyugdíjintézetet fizetósképessó tenni szinte lehetetlen ; aztán pedig a pénztőkét a kezelés, a gyümölcsöztetés, a kamatláb alászállása sokszor ós könnyen devalválja: biztosabb ós állandóbb kamatozást ad az élőtőke, mely ez esetben: az állam, a közegyház, a gyülekezetek s az önmagát folyton kiegészítő lelkészi status. E rendszernél karenciális évek alatt gyűjtött pénztőke csak tartalék, melynek az a rendeltetése, hogy kisegítőül szolgáljon arra az esetre, ha a kiszámított örökös óvjáradók netán valamikor nem volna képes egymaga a nyugdíjintézet maximális terhét fedezni. Természetes különben, hogy az idő folyamán növekvő tartaléktőke mindinkább módot nyújt arra, hogy az örökös óvjáradók alább szállíttassók. A következő néhány észrevételében jószívűséget gyakorol a testvér s könnyebbítóseket ajánl a tagokra ós a gyülekezetre nézve. Ebben a tetszetős szerepben ón szívesen versenyeznék bárkivel ; de nekem nem szabad csak könnyebbségekkel kedveskednem, hanem azt kell javasolnom, ami megóvja a nyugdíjintézet fizetésképességét minden veszélytől ós megrázkódtatástól. Vagy az én szövegezésem gyarlóságából, vagy csak a testvér apriori feltételezéséből származik azon vélekedése, mintha a javaslat a kongruás lelkészeknek csak 1600 K nyugdíjat szabott volna. Mivel a fizetés bevallására ós annak hatósági ellenőrzésére nézve külön eljárást szabályoztam, ennek természetes folyománya, hogy nem a kongruális összeg lebegett szemem előtt, amelynek megállapítására nem kellett volna saabály, hanem a nyugdíj alapjául azt az összeget kerestem, melyet kinek-kinek a valóságban élvezett fizetése képez. Hiszen azt mindenki tudja, még maga a kultuszminiszter úr is, hogy kongruás lelkésznek is a valóságban nagyobb a fizetése 1600 koronánál. Indokolásomban világosan ki is fejeztem, hogy előreláthatóan csak kevés lelkészi fizetés marad 2400 koronán alól. Ennélfogva a testvérnek e részlethez fűzött következtetése önmagától elesik. Nagy hévvel veszi ostrom alá azon rendelkezést, hogy az özvegynek ós az árváknak díja, ha a családfő hivatalban állott, csak a kegyeleti félév leteltét követő hó 1-ón esedékes. Minthogy alkotmá-