Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-10-31 / 44. szám

19vx7 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 388 Aki a mai társadalmi ós gazdasági viszonyainkat figyelemmel kisóri, nem zárkózhatik el azon meggyőződés elől, hogy az örökké előretörő fejlődésben mi is hatalmas átalakulások előestéjén állunk. Oly időkben élünk, melyek sokban emlékeztetnek az őskereszténység korára. A szegényebb ós gyöngébb társadalmi osztályok keblében egy új ós jobb gazdasági lót vágya homályos sejtelem gyanánt küzködik. Valami újat, a maitól eltérőt keresnek és remélnek az emberek anélkül, hogy annak tartalmával és alakjával tisztában volnának. S ezekkel a ki nem alakult, forrongó képzetekkel és követelésekkel szemben a vagyonosabb osztályok sokszor egyenesen tehetetlenek, mert legjobb ós legőszintébb törekvéseik is nem egyszer bizalmatlansággal, sőt gyűlölettel találkoznak. Az egyház nagy szerepót a békés fejlődés terén örök időkre szóló erővel hirdeti a rabszolgaság eltörlése. A világi állam csak még véresebb harcok és még nehezebb küzdelmek árán tudta volna e kérdést megoldani, ha az egyház nem készíti rá elő csendesen, de szakadatlanul a szíveket és lelkeket. A kereszténység nem hatalomszóval szüntette meg az intézményt, sőt nem is avatkozott közvetlenül a világi hatalmi viszonyokba. Pál apostol a Filemontól megszökött rabszolgát, Onesimust, kit ő a Krisztusnak megnyert, visszaküldi urának, írván Filemonnak : Jóllehet nagy örömöm volna a Krisztus nevében parancsolni neked azt, ami hozzá méltó, mindazáltal inkább könyörgök a szeretetért. De ez a szeretet, amelybe az egyház az ő tagjait összefoglalta, lett légyen az úr avagy szolga, megteremtette magától azt a nagy ós dicső átalakulást, mellyel a modern emberiség kezdődik. Én sem kívánom azt, hogy a társadalmi bajok orvoslásával ami egyházunk közvetlen foglalkozzék. Az úgynevezett keresztény-szociálista törekvések éppen nem csábítók, mert sem az egyházat, sem a világi társadalmat nem elégíthetik ki. Valahányszor a „christlich-social" szót hallom, mindig eszembe jut a das römische heilige Reich', mely „weder römisch, noch heilig, noch Reich". Ami az én lelki szemeim előtt eszményként lebeg, az az egyházi jötókonyság kiterjesztése a legkisebb ós legszegényebb hitsorsosunkig, hogy még a legszemórmesebb szűkölködőt is felkutassuk ós a legrejtettebb sebeket is gyógyíthassuk. És itt ismét nem is csak az alamizsnára gondolok, hanem és főleg a szeretetre, amelyről azt mondja az apostol, hogy anélkül még az angyalok nyelve is csak kongó érc ós csörgő rózcsiling. Egyedül csak a szeretet az, mely az embereket egymáshoz közelebb hozza és a kölcsönös megértést lehetővé teszi. És ezt a szeretetet az ős egyházra emlékeztető presbyteriális egyházszervezetünk terjesztheti leginkább, aminthogy az ellentót a szegény és gazdag közt nem a protestáns országokban a legélesebb, noha épen ezek a leggazdagabbak is. Az egyház különben is a jótékonyság legtermészetesebb ós leghathaósabb eszköze. Az emberi művelődés fejlődésében két nagy szervezet viszi a vezérszerepet: az egyház és az állam. Vállvetve és egymást kiegészítve azon szerencsés időkben, ' mikor mindegyiknek vezérei tisztában vannak saját intózmónyök természetével ós igazi feladatával. De ha ez nincs így, ós a két szervezet egymással ellentétbe jő, az mindig szomorú, mert az emberi haladást megakasztja ós töméntelen erőt elpazarol ós még több szenvedést fakaszt. Az úttörő mindig az egyház volt. A műveltség elemeit, a földmívelós ós ipar kezdeteit az egyház honosította meg. Midőn a feladat nagyobb ós bonyolultabb lett, az állam vette át szerepót. így lesz az kétségtelenül a jótékonysággal is valamikor egy távolabbi jövőben. De hogy az az idő elkövetkezhessek, és pedig a jótékonyság igazi hasznára, nekünk, egyháznak kell a magunk kötelességét teljesítenünk, mint akik ma még hivatottabbak is vagyunk e feladatra. Vannak, kik az egyház ós állam szerepét a nő ós a férfi, az anya ós az apa szerepéhez hasonlítják. Minden hasonlat sántit, de azt talán elfogadhatjuk, hogy a mig a gyermek életét az anya, a felnőtt ifjúét az atya vezeti helyesen, a jótékonyságnak meghonosítására és meggyökeresítósóre is az egyház a hívatottabb. S az egyház kebelében ismét a nők. A gyámíntózet ott virágzik valóban, ahol nőegyletek buzgólkodnak, mert e gyengéd, zajtalan, de kitartó munka a nő igazi birodalma. Gyámintózetünk jótékonyságával saját felekezetünk korlátain belül marad. Ebből azonban ne kovácsolja senki a szűkkeblűség vádját ellenünk. A gyámíntózet senkit sem akadályoz meg abban, hogy bármilyen más jótékonyságot gyakoroljon. S amidőn saját tűzhelyünkön akarja a jótékonyság melegét szótárásztani, csak bölcs mérsékletet tanusit. Gyámintézetünk elsősorban az összetartozandóság érzetét kívánja ápolni, mert ez a kötelességérzet legtermészetesebb forrása. Akit azok szenvedése nem érint, kiket a legszentebb emlékek közelebb fűznek hozzá, azt a távolabb állók nélkülözése még kevésbé fogja közömbösségéből kizavarni. Bizonyságul idézem azt a tényt, hogy a tegnap esti ismerkedőn egyetlen szóra 200 koronát adakoztak a győri gőzmalom támaszukat, életfentartójukat vesztett munkás családai számára. Midőn mi a mi egyházunkért buzgólkodunk, az egyetemes magyar kulturának szolgálunk. Tanintézeteink a magyar művelődés fejlődésében a legfényesebb helyeket foglalják el. Középiskoláinkat ma is a legnagyobb előszeretettel látogatják más felekezetek hívei és az ezen intézetekbe járó ifjaknak túlnyomó része nem a mi egyházunkhoz tartozik. Más szóval, azon középiskolák, melyeket ami áldozatkészségünk tart fenn, több ifjat nevelnek egyéb felekezeteknek, mint a magunkónak. A népoktatás terén a mi felekezetünk mutatja a legnagyobb buzgóságot. Az iskolába járó tankötelesek aránya nálunk a legkedvezőbb. Minden kultura alapja, az írni-olvasni tudás, a mi felekezetünknél szerepel a legnagyobb százalékkal. És ha a nem tiszta magyar keresztónyfelekezeteknél azt keressük, hogy a nem magyar anyanyelvűek mily arányban sajátítják el nemzetünk nyelvét, ismét a mi felekezetünket találjuk legelői. Émeljük föl fejünket hűséggel ós becsülettel, minden hiú büszkeség nélkül, de a teljesített egyházi és polgári kötelesség önérzetével. Magyar nemzetünk ós magyar fajunk története a legbensőbb ós válhatlan összeköttetésben áll a protestáns egyháznak történetével, a verőfényes ós gyászbaborult napokban egyaránt. Ha kitörölnők történelmünkből mindazt, ami a poretestántizmusunk történetével összefügg, meglehet, hogy több szomorú mint boldog emléket veszítenénk el, de ezzel a legdicsőbb lapokat fosztanók meg legszebb ékességüktől. A magyar nemzet szabadságszeretetének ezredéves fáján a leggazdagabb és legerősebb ágak között ott díszlenek egyházuuk hajtásai. A magyar nemzetnek hagyományos türelme a másképen gondolkozók iránt, ami tulajdonkép nem más, mint szabadságszeretetónek ikertestvére, szabadságszeretetónek a mások szabadságának tiszteletére való kiváltása, ugyancsak a protestantizmusból