Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-10-17 / 42. szám

3(58 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 19< )7 mit fennti cikk olvasása tett rám, nem tudom itt leírni. Nem tudom elképzelni, bogv esperességünkhöz tartozó s a viszonyokat, törvényeket jól ismerő ember, ilyesmit írhat saját esperességének papjairól ? Micsoda elfogúltság és keserű gyűlölet lakhatik annak lelkében, ki egy egész papi testületet avval mer vádolni, hogy in trigál ? . . . Micsoda elkeseredett rövidlátás az, azért valakit intrigansnak nevezni, mert nem áll azon eszme szolgálatában, melytől cikkíró várja üdvösségét? . . . Nézheti-e szó nélkül felsőbb hatóságunk egy egész papi testületnek ily alávaló módon való meghurcolását? . . . Vájjon meddig j tartson a felsőbb hatóságnak türelme, ilyen alap- j talan vádakkal, támadásokkal és áskálódásokkal szemben, melyek a rakoncátlankodó horvát esperesség egyes hírnévre vágyódó tagjai részéről jönnek? . . . Az a gondos jó anya, a magyar ev. egyház, vájjon meddig pazarolja még szerető, intő szavait a rakoncátlankodó gyermekre ? Talán itt volna az ideje, hogy a sok szép szó és megbocsátás helyett, egyszer már vesszővel a kezében sújtson le és teremtsen rendet . . . Különösen akkor volna itt az az időpont, ha „már csak rövid idő kérdése az önálló horvát ev. egyetemes egyház felállítása", amint azt a cikkíró írja. Nem kellene-e felsőbb hatóságunknak is ugyancsak rövid idő alatt kezébe vennie az egész ügyet? Ha tényleg önálló lenne ezen esperesség, mi lesz akkor azon lelkészekkel, kik a felszentelésükkor tett esküt megtartják és kiket már most is „intrigálóknak" bélyegeznek ? Fáj hallanom azt, hogy mi egyszerű, szegény lutheránus papok, kik a horvátországi szegény egyházközségekben minimális fizetéssel anyagi gondokkal küzködünk, s annak dacára panasz nélkül foglalkozunk vallástanítással és igehirdetéssel, ezzel emelvén Horvátország culturáját: ilyen becsmérlő, fenyegető cikkekben részesülünk. Fáj hallanom, hogy minden lelkész, ki nem híve a „Los von Ungarn"-nak, az „intrigál" és avval fenyegettetik: ,Hisz találkozunk mi még az egyházmegyei közgyűlésen," Olyan az a fenyegetés, mint mikor a megvert gyermek dühében és szégyenében azt kiáltja ellenfelének : „Megállj, menj csak el a házunk előtt." Sértő ezen cikk nemcsak ránk horvátországi lelkészekre, hanem az egész magyar egyházra. Egész alkotmányunk itt negligáltatik ; olyan hetykén, vállról vetve mondja a cikkíró úr, hogy „nem olyan tragikusok a budapesti kerületi gyűlés peroraciói.« Legsértőbb mégis cikkében az, mi rám úgy hatott, mintha arcul csaptak volna, mikor azt mondja: „Az önálló horvát ev. egyetemes egyház létesítése már csak j rövid idő kérdése és a kérdés nem lesz Buda- i pesten eldöntve, hanem a horvát Sabornál, ahova tartozik." Hogyan, hát a magyar egyháznak ebbe nem lenne semmi beleszólása? Felsőbb hatóságunk védelmébe vehetne minket, mikor ilyen támadások érnek, mert anélkül is sokat kell manapság a prot. lelkésznek eltűrni, amennyiben mindenki feljogosítva érzi magát arra, hogy rajtunk egyet rúgjon. így tesz ez a magyarellenes cikkíró is, nem egyszer rúg, hanem többször, nem is egy embert, hanem többet. Cikkében mindig a többesszámot használja, de egyszerre nagy zárójelet nyit s itt azI tán kitombolja magát, megnevezvén ki ellen, | azaz mi ellen irányúi odiózus cikke. Egy lelkésztársam támadta tik, ki a kerületi gyűlésen védte a magyar egyházhoz hű lelkészek nézetét és álláspontját. (Lásd Pesti Hirlap szept. 20. sz.) Az a támadás, mely lelkésztársamat direkte, minket pedig indirekte ért, mindnyájunk önérzetét sérti, kik itt működünk a horvát-szlavon esperességben, mert mindnyájan magyar intézetekből kerültünk ide s mindnyájan „különféle nyelvű horvát magyarok" vagyunk. \

Tan itt tót. sváb, zipszer, hienc s még kitudja miféle anyanyelvű pap. Amint cikkéből következtetni lehet, csak oly ember írhatta, ki a „Los von Ungarn"-fele mozgalomban már néhány éven át vezérszerepet visz, és aki alap >san ismeri az esperességi jeeryzőkönyvekeii, a horvát törvényeket. Még a/t is tudja a cikkíró, hogy az 1906. június 28-iki esperességi közgyűlésen mindenki a VII. pont mellett szavazott, csak éppen az újpázuai lelkész nem. Erről a legapróbb részletről az egész jegyzőkönyvben egy árva szó sincsen. Ugyancsak így állítja azt is, hogy a ker. gyűlésre kiküldött követek valami „imperative instrukció "-t kaptak, melyről azonban se idei jegyzőkönyvünk, se én, se más kollegám nem tud semmit. Cikkíró csodálkozik azon, hogyan lehetett azt a „confuse Zeug"-ot nyilvánosságra hozni a ker. gyűlésen? . . . Azon meg mi csodálkozunk, hogy lehet azon megütközni, ha egy egyházához hű lelkész, hű képet nyújt az esperesség viszonyairól ? Ha rámutat arra, mi módon törekesznek egyesek oda, hogy esperességünk, mely fennállását csak a magyar egyház áldozatkészségének köszönheti; elszakadjon az egyházegyetemtől és rút hálátlansággal fizesse a raja pazarolt szeretetet, megtagadván egész történelmi múltját. Persze fáj a „Los von Ungarn" eszméjeért lelkesedő cikkírónak, hogy Budapesten nyilvánosságra került egynémelyik kisded játék a horvátszlavon esperessegből. Valamint az is fáj. hogy vagyunk még ebben az esperességben löbbeu olyanok, kik a felszentelésünkkor letett esküt j híven tartjuk. Mindehhez még az is járul, hogy i az egész kerület színe előtt rá lett mutatva azon