Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)
1907-08-22 / 34. szám
'297 EV rANGELIKUS ŐKÁLLÓ 1907 EGYETEMES NYUGDÍJINTÉZET. Felszólamlások az új rendezés tárgyában. Az egyetemes nyugdíjintézet új rendszerben való felépítése tárgyában közölt cikkemre a következő — alábbi megjegyzéseimmel kísért felszólalásokat vettem: I. Nagytiszteletú Szerkesztő Űr ! Az „Evang, Őrálló" 1907. évi 32-ik számában Nagytiszteletúséged elmélkedik „az egyetemes nyugdíjintézet új rendszere" felett. S nagyon szerencsés gondolatnak tartja Nt. Gyürky Pál főesperesnek a kérdő lapon felvetett „mellékkérdését." S nagytiszteletúséged meggyőződése „hogy érdekeltek túlnyomó többsége, a űzetósszerinti megállapítást fogja kívánni" s nagytiszteletúséged szerint „helyesen." Én részemről ezen „mellókkerdés" felvetését nem tartom szerencsés gondolatnak; mert íme a nyilatkozó lelkészek karát azonnal két táborra osztja : s lehet, hogy mi közöttünk is sajtó-háború iit ki. Nem tartom szerencsés gondolatnak azért is, mert a nyugdíjintézetről megalkotott szabályrendelet meghatározza — mi legyen tíz óv múlva a nyugdíj s mikor lehet hozzájútni ? Tehát felvetett mellókkérdés szükségtelen. Ha a nyugdíjintézet olyan helyzetben van, hogy nagyobb nyugdíjat adhat, ez egyszerű számvetés dolga 800 koronát, 1000 vagy 1600 koronát is megbír-e! A felvetett „mellókkérdés" olyan megoldását pedig, melyet a kérdéses cikkben nagytiszteletüséged akar, a legnagyobb igazságtalanságnak tartanám. Avagy nem egyformán fizettük-e eddig járulékainkat ? Most, midőn már-már nyugdíjhoz igényt tarthatnánk : felvetik azt a kérdést, „igazságos-e, hogy miután a lelkészi fizetések nem egyformák, a nyugdíj mégis egyforma legyen !" Igenis, egyforma befizetés mellett, igazságos csak az egyforma nyugdíj lehet. Mert az csak esetlegesség, hogy egyik nagy fizetéses helyre, másik a nélkülözések pusztájába vettetett. Lehet, ez utóbbi amott is megállaná helyét. S lehet, hogy a szegény gyülekezet egyenesen lelkészének köszönheti fennállását, esetleges rendezett viszonyait s így talán többet s áldásosabban működött mint sok nagy gyülekezet papja, ahol a módozatok megvoltak, áldásos alkotásokra. Vagy talán azt tartja nagytiszteletüséged : hogy akik a nélkülözések portájára kerültek, azok már családostól megszokták a nélkülözést s nem esik nehezökre a nyugdíj csekély morzsája mellett a megélhetés. Míg a nagy papok s özvegyeik, nehezen nélkülöznék az eddig élvezett kényelmet. Nem úgy vagyunk mi, mint az állam hivatalnokai, hol az emelkedés, fizetósjavítás évek szerint halad. Mi ha aranyszájú szent Jánosok volnánk és ha sokaknál többet tettünk is, lehet nincs szerencsénk s éveinket ott kell eltöltenünk, hová először kerültünk. Ha úgy rendeznénk is, hogy a nagyobb nyugdíjigény ezután nagyobb fizetéssel járna, szintoiy igazságtalanság volna. Mert miért akarnának minket kicsinyeket a nagyobb nyugdíjból kizárni? Hiszen mi nem rakhattunk semmit félre a nehéz időkre, mert minden napunk nehéz, terhes, de bizonyára, ha úgy kellene is megkoplalnunk azt a nagyobb befizetést, hát megkoplalnánk, csak hogy családunk nagyobb nyugdíjhoz júthasson, úgyis csak ez lenne utánunk örökségük. A dunántúli egyh. ker. gyámoldája igenis ismer külön nyugdíj összeget; de külön befizetési alapra is fektette már kezdetben gyámoldáját. Az egyetemes nyugdíjintézet egyenlő befizetést s egyenlő nyugdíjat ismer. Ezen nem is kell változtatni. Ha megbírja a nyugdíjintézet a nyugdíj emelését, ám emelje, de egyformán emelje. Nagyobb fizetési fokot se állapítson meg, még azon alapon se: „hogy kinek-kinek tetszésére bízatik, mennyi nyugdíjat akar." Mert a legnagyobb megerőltetéssel is, de mi kicsinyek is fizetnénk a felemelt díjat, felemelt nyugdíjért. En tehát a felvetett „mellókkérdést" szerencsétlen gondolatnak tartom. Nagytiszteletüséged kifejtett nézetét pedig igaztalannak. Inkább azon gondolkodnának az illető irányadó körök, nem lehetne-e nyugdíjat évhez kötni s 40 év múlva legalább is 1600 korona nyugdíjat adni! Kiváló tisztelettel egy congruás pap. II. Legyen az egyetemes nyugdíj-intézet új rendszere igazságos. Lapunk érdemes szerkesztője az „Ev Őrálló" 32. sz.-ban amellett tör lándzsát, hogy az egyetemes nyugdíj összege a lelkészi fizetés arányában legyen megállapítva, tehát ne legyen egyenlő mérvú. Éhhez a kérdéshez kívánok én is röviden szólani, amennyiben Gedulyval szemben éppen az ellenkező nézetet vallom, vagyis: legyen a nyugdíjösszeg egyenlő. Ha már a lelkészi fizetés különböző, miért legyen lelkész és lelkész közt különbség, amikor már nyugdíjba mentek, avagy miért kellene az egyik családjának nagyobb nyugdíj, mint a másikénak ? Lehet ugyan, hogy az egyik nagyobb igényű, mint a másik, de ez nem ok arra, hogy még itt is egyenlőtlenség legyen köztünk. Gondoljunk csak arra, nem-e szülne sok kissebb fizetésű társunkban elkeseredést azon tény, hogy jóllehet működése idejében többet kellett anyagi viszonyaival küzdeni, mint a másiknak, holott egyenlően hordozták Krisztus gyönyörűséges igáját, még öreg napjaiban is az az árnyék kíséri, mintha ő nem éppen úgy rászolgált volna arra a nyugdíjösszegre, melyet a másik kap, amikor már mindketten nyugalomban vannak. Nem önzés az a gyengébb részéről, ellenkezőleg, inkább az volna önzés, ha a jobb jövedelmű pap jobb nyugdíjat is kívánna kapni. Az egyenlőség elve kell tehát, hogy érvényesüljön a nyugdíj megállapításában, ezt kívánja a méltányosság, de az igazság is. Ha a fizetésszerinti megállapítást fogadnánk el, akkor a kissebb fizetésű társ, ha akarná se biztosíthatna magának és családjának magasabb nyugdíjat, mint amennyi a fizetése, pedig előfordúlhat az eset, hogy szívesen fizetne magasabb járúlókot is. Váljon igazság-e ez ? De igazságtalan lenne a fizetésszerinti megállapítás még más szempontból is. Az egyetemes nyugdíj-intézet tőkéjéhez ugyanis hozzá járúl az; egyetemes egyház, az állam az államsegéllyel s esetleg egyesek adományaikkal, míg az egyes egyházak lelkészeik után tekintet nélkül azok fizetésére egyenlő mértékben. Már most, ha a fizetés mérve szerint állapítjuk meg a nyugdíjat, akkor a jobbfizetésü testvér részére ezekből nagyobb rész jut, ha mindjárt több
