Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)
1907-08-15 / 33. szám
1907 EVANGELIKUS ORALLO 289 Nem annyira kívül van a hiba, mint belől. Nem kivid az ellenség, de belül. A legnagyobb ellenség : mi magunk ! Ami puháskodó lagymatagságunk, kónyelmetes várakozásunk, óvatos alkalmazkodásunk, gerinctelen föllépésünk, tótováskodö erélytelenségünk, ásítozó aluszékonyságunk ! Ébredjünk hát föl. Álljunk talpra mind! Beszéljünk, írjunk, tegyünk ! Zajongjunk, míg megnyugtatással csendre nem intenek ; kiáltsunk, míg meg nem hallgatnak; zörgessünk, míg meg nem nyittatik ós — a kapun be nem jutunk !*) Egy alsó pap. Az a bizonyos „szegénységi bizonyítvány." Valószínű, hogy több lelkósztársunk kapott egy gépírással megírt „Szegénységi bizonyítvány" című iratot, mely Budapestről kiindulva keserű szemrehányást hoz a szereny papi lakokba. Az iratban nem csupán szemrehányás, de kíméletlen vád ós ítélet is foglaltatik s ha a szemrehányás jogosult volna is, ám ez a kíméletlenség bántó. Arról van szó az iratban, hogy a „lelkipásztori gondviselésről" megírandó egy nagyobb munkára — az egyházáért lelkesen bűzgólkodó, javáért sokat áldozó, megerősítése érdekében lankadatlanúl küzdő, jogait törhetetlen bátorsággal védelmező — dr. Kóler Zoltán 2000 korona pályadíjat tűzött ki, azon reményben, hogy úgy a tárgy fontossága, mint a pályadíjul kilüzött összegnek — egyházi irodalmunk terén munkálkodók legmerészebb álmait is felülmúló — tekintélyes volta -cselekvésre búzdítja az írók seregót. A pályadíjat kitűzött jóltevö azonban ezen „szegénységi bizonyítvány "-ban előadottak szerint csalódott várakozásában: 2500 prot. lelkészből csupán kettő tartotta érdemesnek „tentába mártani rozsdás tollát." (ne neked Csiky, meg a másik pályázó ! Jó dolgokat nem rozsdás tollal kell írni!) Sok tekintetben lehet igaza a levélírónak, de annyira neheztelőn irnia ezekről a dolgokról még sem kellett volna. Hiszen maga az a tény, hogy ily meglepően nagy pályadíj volt kitűzve a kívánt műre, mindent megmagyaráz. Az egyházi irodalom szerény munkásai úgy gondolkoztak, hogy a pályadíjért a legerősebb korifeusok mind versenyre kelnek. A szegénység légkörében küzdő lelkész nem elég merész azt remélni, hogy az ő munkája érdemesíttetnók ilyen jutalomra olyanok munkájával szemben, kik a tudományos központokban lakván, minden segédforráshoz közel állanak. A legegyszerűbb lelkész is tudta, hogy itt egy olyan munkáról van szó, melynél nem lesz elég a saját gondolatait, nézeteit elmondani, de szükséges, hogy az felölelje az e tárgyban már megirottak legjavát. Ha épen az erők lelkiismeretes mérlegelése, a megirandók tartalmának ismerése nem nyugtalanítja azoknak a lelkét, *) Kesernyés alaphangulata és stilizálásának fel fel csapongó -szertelenségei dacára is közöltük e felszólalást, mert lényegileg igazat tartalmaz. A mi nézetünk is az, hogy egyháznak és államnak elsőrendű kötelessége a súlyos anyagi helyzetbe jutott papság sorsán lendíteni. De egyúttal meg vagyunk győződve arról is, hogy .a mint erre a lehetőség beáll, — egyházunk vezérférfiai lesznek 4iz elsők, akik azt a papság javára megragadják. Szerk. kik a hivatottság érzetével e munkához láttak volna, talán több müvet birált volna az erre hivatott bizottság s lehet, hogy sok jót talált volna egyikbenmásikban, de azon fogyatkozásokat is észre vette volna, melyek a le6ndett szerzőknek jószándókuk valósítását korlátozták s őket a munkamezőről viszszatartották. Szegénységi bizonyítványra jelen esetben nincs szükség. A munkát a bírálók jónak ítélték; a másik is sok jót tartalmaz. A meg nem írt munkákról ítélni nem lehet, a megirottak kiállják a kritikát s így talán csak ott törtónt a hiba, mikor a Luther-társaság nem ólt azzal a jogával, hogy a megírandó müvet kizárólag a „luheránus" egyház virányaira utalta s ez egyház kebelén tartotta volna. így a mü minden kiválósága mellett nem teremt kellő bizatmat ós érdeklődést azoknál, kiknek részére elsősorban kívánta azt megíratni a nemes lelkű jutalmazó. Erre azután már vonatkozhatik a „Szegénységi bizonyítvány", mert szegényebbek vagyunk egy munkával, mely egészen a miénk lehetett volna. Onesimus. TÁRCA. A socialis kérdés és az egyházak. A seb, mely a társadalom testén tátong, mély vallási ós erkölcsi természetű s a gyakorlati téren legjellemzőbb sajátsága enuek, hogy a magára hagyatott egyén többé nem a keresztyén, hanem a pogány ideálok oltárán áldoz. Itt kezdődik az egyház feladata; igazolása önmagának, igazolása annak, vájjon tényleges, avagy névleges keresztyónsóg-e az, mely a XX. században létjogosultságát hirdeti. Az egyháznak tehát új feladatai vannak? Közönségesen azt mondhatjuk, —* ig e n- De én úgy vélem, helyesebben fejezzük ki magunkat, ha azt mondjuk, hogy az egyháznak ama régi, nagy miszsziója jön itt tekintetbe, amely a keresztyénség ós pogányság amaz első nagy harcában lerombolta a pogány ideálok oltárait s helyükbe állította a keresztyén életcélt. A keresztyénség régi, nagy misszióját kell az eszmék küzdelmében segítségül hívnunk. Az egyháznak feladata most is csak a régi: Jézus nagy munkáját, amint az az egyes égvén tevékenységében kifejezésre jut, belevinni a társadalomba, hogy mint ilyen a családban, iskolában, magán- ós közéletben, jótékonysági intézményekben, irodalomban ópúgy, mint a szószókben végezze mentő, gyógyító, megvilágosító hivatását. A feladat régi, mondhatjuk az eszközök is lényegileg régiek, azon értelmezéssel, hogy azok a megváltozott viszonyokhoz alkalmaz ott uj tetterővel győzzenek kezünkben. A cél: Istenországa ós a társadalom természetellenes módon elterelt útainak összehozása. Az eszközök közül a közviszonyok szülte — noha végső elemzésében épen nem új — eszköz, mely terjedelemre nézve nagyon sokat mondó, a bélmisszió. Luthard mondja: „Ein Triumph des modernen Christenthums ist die innere Mission." „Belmisszió alatt — Wichern szerint — a szeretetnek ós pedig a Krisztusban való hitből fakadó szeretetnek azon összmunkáját értjük, mely a keresztyénségnek azon tömegeit igyekszik belsőleg ós külsőleg megújítani,
