Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)
1907-08-15 / 33. szám
'286 győződve arról, bogy az állam jól felfogott érdeke már 1848-ban is megkövetelte és még inkább megköveteli ma. hogy a haza polgárainak vallási lelkiismerete megnyugtattassék és a félszázad előtti bölcs államférfiak által megalkotott szabadelvű és nagy elvi jelentőségű törvény becsületesen végrehajtassék. Fájdalom, ez mai napig sem történt meg. A fokozatos végrehajtás elve cserben hagyatott. Sőt a legújabb korban napról-napra új jelenségek mutatkoznak, melyek minden gondolkodó előtt világosan mutatják, hogy az a három év alatt folyósítandó három millió korona, melyet gróf Apponyi „az éhes protestánsoknak oda dobott", nem egyéb porhintésnél. Tisztán arra való, hogy az így elvakított közönség ne vegye észre azt a ravasz politikát, melynek célja az 1848: XX. t.-c. szellemével ellenkezőleg, a középkori „uralkodó" egyház előjogainak és kiváltságainak biztosítása. Ezt bizonyítják a következő adatok, melyeket sem eltagadni, sem elmagyarázni nem lehet. Gr. Apponyi először is azzal lepte meg az országot, hogy a középiskolai tanítással foglalkozó, saját külön állami eredetű vagyonok kai rendelkező s éppen azért a középiskolai törvénybe fel sem vett szerzetes tanároknak fizetését a törvényhozás mellőzésével, az állam terhére, rendeleti úton felemelte. Az ilyen eljárás ellen íelszóllaló pápai ref. tanárok indokait semmibe sem vette. Egyszerűen felekezeti irigységnak nézte. A részletesen felsorolt sérelmek orvoslását követelő közös prot. bizottság sürgetésére olyan választ adott, mely többek között — sértő gúnynyal — azt mondja, hogy a törvény végrehajtása „feleslegesnek mutatkozik, mert az általános rendeletek ellen az egyes felekezetek éppen úgy véthetnek, mint a törvény ellen!" Ezt a frázist akkor vágja oda, mikor részletesen felsorolt sérelmekről van a szó! Ezen sérelmek tényleges orvoslása elől a miniszter azon sajátos okoskodással tér ki, hogy „a felekezetek közötti jogegyenlőség és jogvisszonosság törvényileg megállapittatván, annak szigorú betartása (?) már önmagában is a törvény végrehajtása!" Tehát a tényleges végrehajtás, a sérelmek orvoslása, szerinte felesleges! Erre alaposan válaszolt a közös bizottság, mely válasz kinyomatván, a gyülekezeteknek is megküldetett. * Ennél is világosabb vakmerőséget követett el a miniszter a nem állami tanítók jogviszonyáról, a községi és hitfelekezeti néptanítók járandóságairól szóló törvényjavaslat tárgyalásánál. Egy római kath. kanonok-képviselő, a miniszter * Tudtunkkal eddig még nem kapták meg a gyülekezetek s így nem is remonstrálhattak ellene, ami pedig feltétlenül szükseges lett volna. /jr Szerk ) 1907 előleges helyeslésével beadott egy ravaszul kigondolt „módosítványt", mely a népiskolai tanítással foglalkozó szerzeteseknek és apácáknak az 1848-ki vallási törvény ellenére oly előjogokat biztosít, melyek az összes más vallásfelekezetek jogérzetét mélyen megsértik. E/.t a miniszter siet elfogadni, mielőtt más képviselők észrevették volna az előre megállapított csínyt! E/.en törvény végrehajtására vonatkozó rendelet pedig tág kaput nyit a római egyház részéről szabadon elkövethető visszaélésekre, míg a protestáns tanítók elesnek a segélytől. Hogy az ilyen irányban működő miniszter védszárnyai alatt mily bátran bontogatja szárnyait az ultramontánizmus, az nemcsak az egyes országos képviselők beszédeiből, néppárti kirohanásokból, a politikának az egyházba való hurcolásából, kath. felekezeti szervezkedésekből és támadásokból látható, hanem abból a hallatlan és megdöbbentő vakmerőségből is, melyet a törvényhozó testüle* (melynek felette kellene állnia minden felekezeti erdeken) azzal követett el, hogy egyik alelnökét a protestánsok megszégyenítésére és megtörésére rendelt Urnapi körmenetben való részvételre utasította ! Az új pápai Syllabust, a párbér sérelmeket és a hivatalos misékről elmaradt ref. tisztviselők fegyelmi vizsgálatait s több efélét nem is említjük. Es amíg a politikai téren a római egyház előjogainak és kiváltságainak biztosítására így folyik a klerikálisok „munkája" : addig az országból törvényileg régen kizárt jezsuiták seregesen járják be az országot, kik az „eretnekek" ellen olyhangú beszédeket tartanak, minők csak a híres Pázmány Péter dicső korában voltak hallhatók ! A „Religio" jelenlegi szerkesztője, kibocsátott progrimmjában nem hiába sürgette Pázmány korának felidézését. Megvan már ez is. Nemcsak egyházi iratokban, politikai és társadalmi közlönyökben: hanem regényekben is hirdetik „Róma diadalát. 1 1 Egy ilyen című irány regénynek példáúl, mely az idén jelent meg, hőse egy erős kálvinista tanárnak a fia. aki el hagy van őseinek vallását, a római egyház kebelébe tért át. Később híres bíbornok lesz (mint hajdan Pázmány!), aki magas állásával, befolyásával és fényes anyagi jólétével oly ellenállhatlan befolyást gyakorol a nyomorban nevelkedett apára, hogy ez is katholikussá — s ezzel boldoggá lesz! A tanúiság világos: ott kell hagyni az olyan egyházat, melyben csak nyomorogni lehet; a kálvinisták térjenek át az „egyedül idvezítő" egyházba, mely anyagilag is képes jutalmazni! Az ilyen irányregényeket oly korban kezdik gyártani, mely a komoly valláserkölcsi eszmék iránt érzéketlen, mely félredobva vallást és becsületet, csak anyagi előnyök után rohan! ily EV rANGELIKUS ŐKÁLLÓ
