Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-06-28 / 26. szám

190 7 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 2.19 vallástanára". Tudom azt is, hogy e vallástanár a téli hónapokban istentiszteletet tart. Tudom, hogy van egy Biblia-egyesiiletük is. Ám minderre ismét csak kijelentem, hogy én nem a vallástanárok személyét támadtam, de magát az intézményt, amidőn a vallásos nevelésnek mult és jelen állapotát összehasonlítva rámutattam arra, hogy egy ember, leyyen az bármilyen kiváló, a milyen mondjuk a Selmecbányái líceum vallástanára is, egy magában képtelen megfelelni a nagy feladatnak, mert a vallásos nevelést órákra szorítani és egy emberre hagyni lehetetlen, hanem abban közre kell működni mindenkinek, a mi pedig a jelenlegi tanárképzés mellett lehetetlen, mert hisz tanáraink nagy részében nincs meg az arravalóság. (Ugy vagyunk itt, mint a mikor a csizmadia cipőt készít. Elkészül az valahogy. De ahhoz igazán csak a cipész ért.) Hogy a vallástanár a téli hónapokban istentiszteleteket tart, ezt felesleges volt megemlíteni, úgy van ez mindenütt. Ugyancsak mindenütt az úrvacsorához is járul úgy a tanári kar, mint az ifjúság, évente egyszer vagy kétszer (évmegnyitás és zárás) De hogy valaki ebben lássa a vallásosságot és abban, hogy oda mindenkinek el kell menni, (és ezt a „kell" szócskát dűlt betűkkel szedette a feleletet író úr) azt nem értem. Hisz ez nem vall protestáns felfogásra! ez tisztán külsőség, a minek nálunk csak annyiban van értelme, a mennyiben az természetes kifejezője a belső vallásosságnak. Tessék úgy nevelni az ifjúságot, hogy annak szótárából a „kell" szócska hiányozzék, a templomba járás önként következzék, az ifjúság lelkében egy kielégítendő, elmaradhatatlan szükségesség legyen az. Ugyancsak mint külsőséget, példaadást említettem — de a tanár úr azt is vallásosságnak mondja — első cikkemben, hogy sok helyütt, még a „jó idő" alkalmával sem megy el a tanári testület a templomba. Itt természetesen a Selmecbányái líceumot is értettem, mert úgy voltam értesülve, hogy ott is csak hivatalos lie. ünnepek alkalmával vonul a tanári kar az ifjúsággal az Isten házába, külömben jó vagy rossz időbeu csak egy kirendelt tanár van jelen. Ha ezen, vagy a mult tanévben már itt is változás állott be, az talán az intézet kiváló vallástanárának tulajdonítható. A Biblia-egyesület is áldott intézmény, bár a többi középiskolánk is követné a Selmecbányái példát. (Egy kissé más iránnyal.) Tudtommal egyedüli. Igaz, hogy vannak gyámintézeti irányú egyesületek más középiskolákban is, de azoknak a száma is alig 3—4, a többi középiskoláinkban pedig egyáltalán nincsenek ilynemű egyesületek. Hanem hát az egyházias érzés nevelésére és erősítésére — bár a feladat, melyet teljesít: a szegény egyházaknak énekes és imakönyvekkel, továbbá bibliákkal való ellátása nemes, — ezen egyesület nem nagy befolyással van. A havonkénti összejöveteleken, (úgy hiszem Selmecbányán így áll a dolog, de például a békéscsabai gyámintézeti egyesületben ez sincs meg. Ügy értesültem, hogy a fiúk befizetik az 1 korona tagsági díjat, de ezen felül mást nem tesznek. Némely évben megesik, hogy egyszer összejönnek) megengedem, hogy vannak vallásos tárgyú felolvasások is — de alighanem az irodalmi körből kiszorult gyengébb munkák nagy része is ott olvastatik fel — de épen azért, mert a tagok közt más vallásúak is vannak és a mint dr. P. I. úr is megjegyzi, ezek is tartanak felolvasásokat, az inkább olyan „interconfessionalis" és nem határozott ev. jellegű egyesület, mely nagyobb befolyással lehetne a növendék protestáns öntudatának kialakulására. A mi a felelet második részét illeti, egyrészt sajnálkoznom kell, másrészt bizonyos elégedettséget kelt az bennem. Sajnálkoznom kell, hogy egy ev. felekezeti tanár ily stoikus közönnyel ír a kitérésekről és reverzálisok adásáról; elégedettnek kell lennem, mert dr. P.I. úr önmaga, akaratlanul tesz bizonyságot arról, hogy nem volt kár szavammal „felverni a riadó vak mélységet"! Bámulatos megnyilatkozása ez a közönynek! „Megtörtént ez (a kitérések és reverzálisok adása) — így ír a tanár úr — eddig is, meg fog történni még ezután is. S vigasztalására mondom, hogy nemcsak nálunk!" Köszönöm az ilyen vigasztalást, de én nem kérek belőle! Nem hogy vigasztalódnék azon, de ellenkezőleg fájlalnom kell, hogy ily hangon tudjon írni egy ev. egyén, liozzá középiskolai tanár. Hiszen ismeri tanár úr e latin közmondást: „Solamen miseris, socios habuisse malorum". S mégis azzal akar vigasztalni, hogy ez meg volt eddig is s nemcsak nálunk. Ez épen oly ferde dolog, mint mikor a kisdiák azt mondja: Nem baj, hogy megbuktam, Pista is megbukott, vagy az apám is megbukott! Ugy-e bizony nem sok reményt fűz az ilyen apró csemetéhez, tanár úr? Jó magam sem! Nos hát egy öntudatos protestáns embernek, a kire a nevelés van bízva, ép azon kell igyekeznie, hogy ha voltak is kitérések egyházunkból a múltban, a jövőben minél kevesebb legyen! Ha megvan az másutt, nálunk mennél szórványosabban, sőt egyáltalán ne legyen!! Azon veszteségeknek, a melyek általában a protestánsokat, de különösen az evangélikusokat (mert a ref. testvéreknek sokkal nagyobb az egyházszeretetiik s a mint az országos stat. adatok bizonyítják, nem is vesztenek annyit) érik, legelső sorban ez a nagy közöny az oka, mely — sajnálom, de a feleletet író úr önmaga tesz erről önkénytelenül bizonyságot — épen dr. P. 1. úr feleletében is megnyilatkozik. Nos hát én azért nem dobok követ tanár úrra, mert nagyon-nagyon sokan vannak! Szavammal csak „a riadó vak mélységet" akartam felverni ! Mert minden, egyházán igazán csüggő léleknek fáj egyházunk pusztulása. Nem fantázia ez! Tessék csak az országos stat. hivatal havi adatait figyelemmel kisérni és a tizévenkinti népszámlálás eredményeit összehasonlítani! A kép elszomorító, valamit tenni kell s mivel az egyház elsősorban a középiskolákra támaszkodik, itt kell kezdeni az orvoslást! Igen, én vissza óhajtom a régi időket, de természetesen a kor által megkívánt, némileg módosult alakban. Nem voltak oly gyenge emberek azok a polyhistorok, a kik „tulajdonképen semmihez sem értettek volna". Ilyet nem mondott volna tanár úr, ha intézete történetének lapjait forgatja. Egy Breznyik, Micsinay,