Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-05-31 / 22. szám

190 7 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 2.19 Az utóbbi csoport képviselőit pedig, bárhová pillantunk, mindenütt megtaláljuk. Erkölcsi életük a pénz, a világi örömök, a test és vagyonnak szeretetében merül ki. Itt a fösvénység, önzés, fukarság, hiúság, nagyravágyás, pöffeszkedés, majd dőzsölés, iszákosság, paráznaság, mikben társadalmunk fent és lent egyaránt bővelkedik. A miről egyébként már Pál apostol is szépen ír. (Galatai levél 5.). Hogy a hitetlen ember templomba nem jár, az bizonyos, hogy vallásos könyvet kezébe nem vesz, az is bizonyos, hogy ily módon kialakul benne az anyagelvű világnézet, melynek rabjává válik s hogy vallásos világnézetről nála szó sem lehet, az is áll. S menteni őt mégis Isten iránti szent kötelesség! Társadalmunk ma ilyen képet mutat, még pedig a szorosan vett evangelikus társadalom is. Ember és ember között e tekintetben a vallás határt nem igen szab. Sőt a kép részleteiben még sötétebb s szemlélve arra a meggyőződésre jutunk, hogy „a szentek nagyon is megfogyatkoztak!" S e romlás oka? Isten igéjének tanítása szerint tetteiért ki-ki maga felel Isten ítélőszéke előtt. Ha pedig tetteiért ki-ki maga felel: erk. jóságának, vagy gonoszságának is végeredményében ki-ki maga az oka. A Szentírás alapján hiszem és vallom az erkölcsi szabad akaratot s az erkölcsi szabad elhatározást, különben nincs erkölcsi felelősség. Hogy tehát társadalmunk erkölcsileg rossz, erkölcsileg romlott, annak első sorban és végeredményben a társadalmat képező romlott, bűnös egyedek az okai. Ezek erkölcsi bajaink s ezek az okai. Hitünk e bajok s a mulasztások láttára nem kétségbeesni tanít jövőnk felett, de a meglévő erkölcsi bajokat orvosolni s a mulasztásokat lelkiismeretesen pótolni. Nem titkolhatjuk s nem is titkoljuk ama hibákat és hiányokat sem, a melyek az egyházi szervezetünkben előfordulnak. Tapasztaltam magam is fájdalommal, hogy. különösen egyes esperességi felügyelők se a kellő tapintattal, se a kellő finomsággal nem viseltetnek a lelkészek iránt. Velem is megtörtént, hogy világos, félre nem érthető felszólalásomat annyira elcsűrte-csavarta az elnöklő felügyelő egy esp. közgyűlés alkalmából s engem sofisztikájával annyira kompromittált, hogy az egész gyűlés felháborodással utasította vissza eljárását. S nem egyszer volt alkalmam hallani egyes felügyelőkre, különösen egyházmegyei gyűlések alkalmából a kedvezőtlen megjegyzést: Basáskodik! vagy: Packázik az emberrel! De ebből az elv helyességét, hogy egyházunk kormányzatában a világi elem is képviselve legyen, megtámadni nem lehet! Tagadhatatlan másrészt az is, hogy a demokratikus jellegű egyházszervezet gyakran szolgál kerékkötő nyanánt legszükségesebb egyházi intézményeink megteremtésénél, különösen az egyházközségekben s e szervezet hátrányát nem egy lelkész tapasztalhatta. De kérdem: szórványos esetek miatt szabad-e elítélni az egész szervezetet s elítélni különösen az elvet, melyen e szervezet felépült ? Az elv szentírási, mint ilyen tökéletes; tökéletes — leszámítva az emberi gyarlóságokat, mik hozzátapadnak — az azon felépült szervezet is! Én részemről az evang. egyház szervezetét előbbre helyezem a róm. kath. egyház egekig magasztalt hierarchiájánál, mert élő és fejlődni képes szervezet s mert szentírási alapon épült föl. Hogy jelen stádiumában még hiányos, azon ne csodálkozzunk. Hiszen alig 10—15 éve, hogy a mai alakban fennáll! (1891. zsinat óta). De kérdem újólag: szabad-e, látva fogyatkozásainkat a vallásos élet terén, látva fogyakozásainkat egyházszervezeti életünk terén, szabad-e létjogosultságunkat kétségbevonni s a „dicső" halálra gondolni? Távolról sem! Él szivünkben a tudat, hogy az Úr Jézus Krisztus egyházunk alapítója és feje, él szívünkben az élő hit, mely Isten atyai kegyelmébe, atyai szeretetébe mélyíti horgonyát, él keblünkben Istennek gyermeki szeretete s e hit se szeretet nem csüggedni, de bízni s bizván dolgozni s a hiányokat pótolni tanít meg minket! Szegény, sokat szenvedett, sokat sanyargatott, meghurcolt, megkínzott magyarhoni ev. egyházunk 300 esztendőn keresztül, bátran mondhatjuk 1867-ig karddal a kezében védelmezte létjogosultságát. Mint egykoron Izráel fiai, ők is felvértezve, felfegyverkezve építették Istennek templomát, Istennek országát! Könyüvel nevezzük: vérrel áztatott minden talpalatnyi föld, melyen most hála a jó Istennek, békében szállhatnak föl zsolozsmáink hangjai az Egek Urához! A dúló üldöztetések elcsendesedtek, a fegyverek régóta pihennek, új időkre virradtunk, új kötelességek előtt állunk. Egyházunk férfiai 1891ben megtámadhatták egyházunk alkotmányát, egyházunk egységes szervezetét, mely esetleges támadás esetén: phalanxképen találja sorainkat. Egyik fontos hiányának én is az „egyetemes püspöki hivatalt" tartom, melyen a lehetőséghez képest sürgősen kellene segíteni s óhajtandó volna, hogy egyházalkotmányi helyzeteiről, jogairól, kötelességeiről, munkaköréről stb. bővebb eszmecsere indulna meg, hogy e fontos állás minden részlete tisztázódjék! De új idők virradnak reánk, új kötelességek teljesítése előtt állunk, most már az egyházi beiélet kiépítése terén is. Egyházunk léte biztosítva, alkotmányunk falai állanak: egyetlen teendőnk, egyetlen kötelességünk immár életet önteni a dermedt tagokba s egyházunkban vállvetett erővel munkálni Istennek országát: az istenfélelem, a