Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-04-12 / 15. szám

137 *~v EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1907 a következtetésre bírja az embert, hogy a nemes egyháztanács olyan, vagy legalább is olyanforma könyvre gondol, a minő ez ideig a közép- és polgári iskolák I. és és II. osztályaiban használtatott, nevezetesen egy egészen rövid bibliaismertetés után következő bibliai történetre. S alig hiszem, hogy a pályázat ezen részét az olvasók is ne így értelmeznék. Már pedig ez tökéletesen helytelen felfogása a tantervnek, mely a középiskolák s a velük egy színvonalon álló iskolák I. osztályának tananyagáúl „az ószövetség történetét az ószövetségi könyvek rövid ismertetésével s befejezésül, mint az ószövetségi vallás summáját, a tíz parancsolatot Luther magyarázatával", a II. osztály anyagául pedig „az újszövetség történetét az újszövetségi könyvek rövid ismertetésével s befejezésül, mint az újszövetségi vallás summáját: az apostoli hitvallás Luther magyarázatával" írja elő. Világos tehát, hogy itt a biblia, vagy a bibliai könyvek ismertetése csak kiegészítő része a tulajdonképeni föladatnak, annak t. i., hogy a tanuló megismerje, miként jelentette ki magát az Isten az ó- és újszövetségi korban az embernek ós miként érte el Istennek az emberiség iránt való szeretete a megváltás tényében a tetőpontot. Nem arról van itt tehát szó, hogy a bibliai könyvek történetének száraz adataival terheljük meg a gyermek elméjét, sem arról, hogy a népiskolában tanult örökszép bibliai történeteket újítsuk fel a gyermek emlékezetében, hanem arról, hogy Izrael népének és Jézus életének összefüggő történetét tárjuk a gyermek elé s minden egyes [határkőnél újra meg újra levonjuk a tanúságot, hogy „úgy szerette Isten a világot . . . Ezekben kívántam a „tankönyv pályázatra" vonatkozó nézeteimet elmondani. Őszintén szóltam, hogy ezáltal az ügynek hasznára lehessek, s őszintén szólhattam, mert a pályázatban részt nem veszek. Mint nem érdekelt fél, teljes joggal kérhetem s kérem is tehát a pesti magyar egyház tanácsát, hogy a jóindulat és ügyszeretet által sugalt megjegyzéseimet fontolóra venni szíveskedjék. Tegye meg az ügy érdekében! Nyíregyháza. Adorján Ferenc, főgimn. tanár. TÁRCA. Rozsnyói leánynevelő-intézetünk. Tiszai egyházkerületünk ezen féltett kincse és büszkesége: jóhírü és keresett leánynevelő-intézete ritkán kerül nyomdafesték alá, mert szerényebb, mint szabad volna, pedig vajmi gyakran mutathatnánk fel sikereinek virágaiból olyan díszcsokrot, mely megérdemelné, hogy a nagyközönség lelki gyönyörűségére szolgáljon. Most nem hozunk ilyen díszcsokrot, csak egy szálacska virágot, egy jelentéktelennek látszó (de az intézet egészséges szellemét kedvesen jellemző) kis dolog képében, a mint következik. Beköszöntött a húsvéti szünidő. Boldogan repültek az intézeti leánykák is haza, a jő mamák ölelő karjaiba. A nagy távolság és a járhatatlan utak azonban visszatartottak tizenkettőt; ezek az intézetben töltik a szünidőt. Szegény 12! Sóhajtva néz a távozók után. No, lesz most sírás 1 — — — Csalódtunk: nem sir ott senki; azok a jó „nénik" oly kedvesek, hogy azok mellett nem lehet a szívnek baja, keserűsége. Az ő társaságukban minden perc örömet hoz s minden óra csak egy perc. Játszanak, mesélnek, olvasnak, kézimunkáznak és egy nagy, de nagy tervet szőnek — titokban. Az intézet közkedvence, a legszeretettebb „Mariska néni", a nemeslelkű és hivatása magaslatán álló diakonissza (Leonhardt Mária nővér) adta az eszmét: — Tudjátok-e mit, leánykák: hívjuk meg húsvét más napjára az árvaházi leányokat ozsonnára. — No, volt erre öröm. — Igazán, de jó lesz! Jaj de jó lesz, hívjuk meg szegényeket! — hangzott az általános óhaj. És szőtték a nagy tervet titokban, hogy lenne jó, mint lenne jó. Jaj, de hátha nem engedi meg az „igazgató-néni ?" Gyorsan megalakul a küldöttség és ünnepélyes arccal beállít az igazgatói irodába s kedves őszinteséggel előadja a szónok a tervezett nagy dolgot. S az igazgató-néni? — majd hogy sorba nem ölelte és csókolta az ő kis leánykáit és nemcsak hogy megengedte, hanem kijelentette, hogy ő is hozzájárul a költségekhez. Meg is tette nyomban, valamint a többi „néni" is. A leánykák is engedélyt nyertek arra, hogy zsebpénzükből néhány fillért adhassanak a célra. Pénz tehát volt. Most már nyíltan folyt a tervezgetés: mit vegyenek ... ki vegyen .. . hogy legyen ... mint legyen... Végre nagy nehezen megállapodtak abban, hogy lesz csokoládé, kalács, apró sütemény, torta, narancs és cukorka. Azután elhatározták, hogy j^lesz szavalat, melodráma, színielőadás és... tánc. És lett minden. Kezdetét vette a munka. Folyt a készülődés. Mindenki megtalálta a maga szerepét. Az ügyes kis kezek remekeltek a sütemények és cukorkák készítésében. A torta is pompásan sikerült. Hát még a kalács ! A nénik örömmel szemlélték a munkát, mutattak, segítettek, a hol kellett. A Mariska néni dicsérő, elismerő szava boldogító jutalom volt. Mikor elkészültek mindennel, a Mariska néni és Ilonka néni vezetése alatt ellátogattak az árvaházba és meghívták a haza nem ment 18 árvaházi leánynövendéket, a kiknek ez a szíves meghívás olyan örömet okozott, hogy azt leírni nem lehet. „Bál az udvarnál" nem olyan „esemény" a meghívó és meghívottak előtt, mint ez volt az intézeti és árvaházi gyermekvilág szemében. A mit világhírű tudósok, országok sorsát intéző kormányférfiak, fejtörő elméletek felállításával régóta keresnek, de nem találnak, t. i. a szociális kérdések megoldásának kulcsát, ezek a kisleányok ártatlan gyermeki szívvel keresve: megtalálták azt a felebaráti szeretetben! Eljött a várva-várt nap. Elkövetkezett húsvét másodnapjának délutánja is. Nagy volt a sürgés-forgás az árvaházban ... Folyt a készülődés.