Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)
1907-04-05 / 14. szám
129 *~v EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1907 228. 1.) Szeredy id. műve i>. ott azt is kimondja: ha mindezekből a kivánt költség nem kerülne ki, akkor a plébánia kath. hívei szólítandók fel, miután kiválóan ezek érdeke forog fenn. A magyar törvény, a melyre Kőnek és Szeredy annak megokolása végett hivatkoznak, hogy nálunk a kegyúr tartozik az egyház építkezés költségeit fizetni az 1723: LXXÍ. ezt egy szóval sem mondja, sőt ellenkezőleg az 1. §-ban azt rendeli, hogy a hol a főpapok és egyházi javadalom birtokosai a javadalmakról nem gondoskodnának és azokat pusztulni hagynák, javadalmaik zár alá vétessenek és az épületek helyreállítása és javítása a zárlat jövedelmeiből eszközöltessék. A 2. § pedig szóról szóra ezt rendeli: „Praeterea etiam eo reflectendum, ut Episcopi et Ecclesiarum Patroni de Parochorum intertentione et Subsistentia a populo (ubi neccesum esset) praestanda; prospiciant". Ezen törvény szerint tehát, a mely pedig újabb magyar törvénynyel megváltoztatva nincs, nemcsak az építkezés, hanem még a plébánosok eltartása sem követelhető a kegyúrtól, ez a püspökkel együtt csak gondoskodni köteles, hogy ezen költségek, a hol szükséges, a néptől behajtassanak. A magyar egyházjogi írók ezen téves tanítása azonban úgy átment a köztudatba, hogy ma azt már minden bíróság kétségtelen jogszabály gyanánt elismeri, hogy a kegyurasági teher dologi teher, a mely a nemesi birtok vagy annak bármely birtokrészecskéjét akként terheli, hogy a kegyúr köteles nemcsak a plébános teljes ellátásáról gondoskodni, hanem az épületeket javítani és a rombadőlteket újból felépíteni. A dologi teher létezését pedig a canonica visitatióról felvett jegyzőkönyvvel látják megállapítva, a melyről a Curia 31. számú döntvényében kimondotta, hogy ez egymagában a dologi teher létezését nem állapítja meg. Habár pedig a fentiek szerint a kegyúri tartozások terjedelme és dologi terhi minősége a magyar törvények szempontjából nagyon is kifogásolható, minket protestánsokat ez kevésbbé érdekel, de igen is sérelmes reánk nézve az, hogy mi egy oly róm. kath. egyházi természetű jog címén, melyről mi szívesen lemondunk és a melylyel élni nem akarunk, köteleztetünk a róm. kath. egyház céljaira adózni. Hogy mi erre köteleztetünk, míg a kath. földesúr erre a prot. egyházzal szemben kötelezve nincs, ez talán mégis csak beleütközik az 1848 : XX. t.-c. 2. §-ában kimondott egyenlőségi elvbe ? A hol valamely jogszabály, habár a törvény ellenére és a törvény meghamisításával keletkezett és a birói ítéletekben nyilvánuló gyakorlatban oly mély gyökeret vert, mint nálunk a kegyurasági terhek viselési kötelességének tana, ott általános elvek hangoztatásával és azokra való utalással a bajon segíteni nem lehet, ott csak a törvényhozás állíthatja helyre a téves tanítások által megzavart igazságot. Feltétlenül szükség van tehát törvényre, a mely ezt a százados igazságtalanságot, a mely az 1848: XX. t.-cikkben kimondott elvvel homlokegyenest ellenkezik, a magyar jogéletből kiküszöbölni fogja. Tudjuk, hogy a kérdés minden jogos igényt és érdeket kielégítő megoldása gondos előkészítést kiván s hosszabb előmunkálatokat igényel. Távol áll tőlünk, hogy annak elhamarkodott megoldását kívánjuk. De mentől nagyobbak a megnyugvást keltő rendezés nehézségei, annál szükségesebb, hogy azonnal és komoly akarattal fogjunk hozzá a megoldás előkészítéséhez. Hiszen hogy ennek a kérdésnek az igazságos rendezése a róm. hath. egyháznak is kiváló érdeke, bizonyítja azon anomália, a mely a róm. kath. egyház nagy sérelmére a főváros és a szabad kir. városok praesentálási jogát illetőleg fenforog. Miután az igazság követelménye, hogy attól, a ki a terhet viseli, a jog gyakorlása sem tagadható meg, a róm kath. egyház például a fővárosban kénytelen tűrni, hogy egy fővárosi róm. kath. plébánia megüresedése esetében a praesentálási jogot a törvényhatósági bizottság más vallású tagjai is gyakorolhassák. Hogy ez igazságtalan és tarthatatlan állapot, aláírjuk. De ezt csak úgy lehet megszüntetni, ha azt a másik igazságtalanságot, hogy a más vallásúak a róm. kath. egyház szükségleteit fedezni kötelesek, szintén megszüntetjük. Ezen sérelmes állapot tarthatatlansága még jobban kiviláglik, ha azt a fennálló és eddig végre nem hajtott állami törvény szempontjából nézzük. Az 1868. évi LIII. t.-c. 23. §-a kötelezi a városokat, a melyek valamely vallásfelekezet céljaira a házipénztárból segélyt nyújtanak, hogy abban igazságos arányban a többi felekezeteket is részesítsék. A fővárosnak az utolsó népszámlálás szerint van, a katonaságot nem számítva, 703,448 lakosa, ebből 427,112 róm. kath. 276,336 pedig más vallású. Miután a főváros a róm. kath. vallás céljaira 1907-re 833,129 koronát vett fel a költségvetésbe, a lélekszám arányában a többi felekezetekuek 538,000 korona járna, Ád azonban a főváros a többi felekezeteknek összesen 178,400 koronát, tehát 359,600 koronával kevesebbet, mint a törvény szerint kellene. Távol áll tőlünk azt követelni, hogy a róm. kath. egyház indokolt szükségletei fedezéséről gondoskodás ne történjék. Nem ezt akarjuk mi, hanem csak azt, hogy a róm. kath. egyház szükségletei az egyenlőségi elv szemmeltartásával nyerjenek kielégítést. A róm. kath. egyház hívei az egyházi szükségletek hez jóformán külön egyházi adóval nem járulnak hozzá. Nem azért, mert nem akarnak hozzájárulni, hanem azért, mert ez így lett berendezve. A városi lakosság az egyházi adótól legtöbb helyen teljesen mentes, az egyház összes szükségleteit a közadóból a városi pénztár fedezi. Faluhelyen megterhelik ugyan a szegény népet a párbérrel, de a hiányt nem a kath. egyház gazdag alapjából, nem a püspök és káptalanok feles jövedelmeiből pótolják, hanem a más vallásuaktól hajtják be dologi teher cimén. A hol ez a behajtás nehézségbe ütközik, a községi