Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-03-29 / 13. szám

116 EV ANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1907 szabályaik szerint kik lehetnek tagjai, a miért is csak a dunántúli ú. n. gyámoldára leszek figyelemmel. Nos ennek tetemes számmal tanító tagjai is vannak, már pedig nem tudom elképzelni, mily módon járnának el itt az államsegély felhasználásánál, hogy a céllal: lelkészi nyugdíjintézet segélyezésével ellenkezésbe ne jussanak s így a lelkészeken sérelem ne essék. Nem minősíthető önzésnek, szűkkeblűségnek, ha a lelkészek felemelik tiltakozó szavukat az új államsegélynek oly módon felhasználása ellen, mely szerint az ú. n. segédtanítói intézmény teljes megszűnése folytán már 18—20 éves korában nyugdíjjogosult állásba jutó s ennek folytán legkésőbb 55 éves korában legalább 2000 K-val nyugdíjba mehető tanító sorsát javítják a világosan lelkészi nyugdíj céljára adott összegből, mikor ők csak teljes munkaképtelenség esetén vagy, — hogy sokat reméljünk — 40 évi szolgálat után, tehát legkorábban 64 éves korukban alig remélhetnek 2U00 koronás nyugdíjat. Mert tegyünk csak egy kis számítást! Mire az egyetemes nyugdíjintézet alapszabályai revizió alá kerülnek, lesz a kezdő két év (1907 és 1908) csonkasegélyének beszámításával 1'5 millió kor. tőke és 175 ezer kor. tiszta jövedelem, mihez feltevésem szerint 300 ezer kor. járulna az államsegélyből. Lenne tehát évi 475 ezer koronányi összeg felhasználható. Már most — a legújabb névtár adatait kerek számra egészítve ki — van 700 lelkész. A dunántúli gyámolda 1906 évi jelentésének adatait véve alapul, a nyugdijállomány 50% volna; de vegyünk csak 40°/ 0-ot, akkor is idővel — ha a rendes menet beáll — 280 fél húzna nyugdijat. Ha ebből 120 élő nyugdíjast á 2000 koronával és 160 özvegyet á 1000 koronával számítunk, úgy az évi szükséglet kerek 400 ezer korona. Maradna tehát mindössze évi 75 ezer korona. Ha azonban a gyermekek — és pedig mindenesetre a jelenlegi számszerű korlátozás nélkül — neveltetési díjait, a theologiai tanárok magasabb nyugdíját és a fenti számításnak tagadhatatlanul optimisztikus jellegét is figyelembe veszszük: úgy kérdés, hogy felemelhető-e már most a nyugdíj 2000 koronára. Pedig tán a tőkének gyarapítására, illetve a nyugdíj s főleg az özvegyi nyugdíj emelésére, a püspökök nyugdíjának legalább is a theologiai tanárokéval egyenlővé tételére s a szolgálati idő méltányos (30 év) leszállítására is kellene gondolni! Erre pedig vajmi kevés a remény még a fenti számítás szerint is, hátha még a lelkészi nyudijra szánt összegből másokat is gyámolító kerületi intézeteknek is juttatunk ? ! Ebből világos, hogy valóságos merényletet követnének el a saját és családunk jövője ellen, ha a nyerendő államsegélynek a lelkészi nyugdíjintézet segélyezésére szóló részét az egyes kerületek között osztanák föl és nem az egyetemes nyugdíjintézetnek juttatnák a maga teljességében, egy összegben. És a mint bizonyára nem én vagyok az egyedüli, ki köszönetet mondok y. Z.-nek, hogy erre a nagyfontosságú kérdésre a figyelmet e lap hasábjain tágabb körben is felhívta: úgy reménylem, hogy még többen szólnak majdan ezen életbe vágó kérdéshez, újabb és újabb érvekkel igyekezvén az új államsegély felosztásának egyedül igazságos és méltányos módját védelmezni, hogy így azután álláspontunknak illetékes helyen szószólója egész nyomatékkal mondhassa el: longus post me ordo idem petentium decus. Hegyháti. TÁRCA. Arcképek. ii. Sohm Rudolf. * Bizonyára elég igazság van ez állításban: „Juristen sind schlechte Christen", különösen akkor, ha nem annyira a jogászok osztályára, mint inkább a jogászra minden emberben értjük. De hogy ezen állítás igazsága alól sok kivétel is van, azt pl. azon férfiú is mutatja, a kiről most szólani akarunk. Sohm Rudolf ugyanis azon jogászok nemzedékének egy még ma is élő tagja, a kik mint jogászok nemcsak az egyház szolgálatában álltak akkor, mikor az egyházjog tudományát mívelték, ismeretét terjesztették és esetleg az egyház kormányzásában érvényesítették, hanem maguk személyükre nézve is benső vallásos és egyházias életet éltek. Nem akarok ily jogászok után való kutatásomban a messze múltba elkalandozni. Elég, ha itt csak Scheurlre, az erlangeni egyetemnek volt egyházjogászára és a lutheránus egyháznak ezen nagy fiára, azután Huschkera rámutatok, a breslaui egyetem tanárára és a porosz lutheránusok ezen oszlopára, a ki ezen csekély a világ előtt megvetett csapat élén kitartott a legnagyobb szenvedések és üldözések idejében is és a porosz unió által megfojtással fenyegetett lutheránus hitvallás és egyház egyik megmentője lett. Azt hiszem, hogy Sohmot, legalább múltját túl nem becsülöm, ha ezen jogászok sorában őt is említem. Sohm 1841 okt. 29-én született Rostockban, tehát Mecklenburgnak szülöttje, melynek szigorúan egyházias, vallásos társadalmából annyi jeles egyházias férfiú származik. Jogi tanulmányait Rostockban, Berlin, Heidelberg, és Münchenben végezte és tanári működését 1866. Göttingben kezdte. Az 1870. évben lett Freiburg i. B.-ban rendes tanár, a honnan már 1872-ben Strassburgba és 1887. Lipcsébe ment. Azóta itt működik, mint a lipcsei egyetemnek egyik dísze. Sajnos, Sohm életéből és életéről ezen adatokon kívül sokat nem tudok. Tisztán jogi tudományos munkássága érdeklődésünk körén kívül esik. Az egyházjogon kivül tanára még a német magánjognak és ha jól tudom, a római jog terén is jelentékeny munkásságot fejtett ki. De még az egyházjog terén kifejtett munkásságát sem áll módunkban itt részletesen méltatni. Sohm itt főleg akkor emelte fel szavát, a mikor Németországban behozták a polgári házasságot és az egyháznak azzal szemben elfoglalandó álláspontja foglalkoztatta a kedélyeket. Ezen harcok felelevenítése lelki szemeink előtt és Sohm állásfoglalásának ecsetelése most nem sürgős kérdés — inkább akkor lett volna, mikor mi is hasonló helyzetben voltunk az egyházpolitikai törvények életbeléptetése idejében. De még egyházjoga eddig megjelent első kötetének terjedelmes ismertetésébe sem szándé* Szerzőnek ily cimtí cikksorozata a ninlt évfolyamban vette kezdetét. Szerk.