Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-03-22 / 12. szám

1907 103 ben alig részesül; ma egy asztaltársaság szereplése több érdeklődést kelt, mint valamely egyházközség munkálkodása. Ha tehát pár évtized óta egyházunknak külső tekintélye, s belső életének intenzivitása ennyire megfogyott, önkénytelenül előáll a kérdés: önhibánk miatt történt-e ez, vagy külső körülmények hatása alatt akadt meg egyházunkban a fejlődés folyamata s jutott egyházunk a hanyatlás lejtőjére? Válaszképen mondhatjuk, hogy mindkettőben kereshetjük s feltaláljuk az okokat. Miért tagadnánk, hogy egyházunk beléletében nincsenek hibák ? Bizony van elég. Ne szépítsük a múltból ránk maradt s átkozott számos bajainkat s a jelen mulasztásait, de egyúttal számolnunk kell a külső viszonyok miatt előállott leküzdhetetlen nehézségekkel is. De hogy mindezekért kiket illet a mulasztás vádja s a felelősség terhe, egyházi életünk életszervei közül melyiket támadták meg leginkább a beteges tünetek, melyek miatt az egész szenved, hol és hogyan kezdjük meg a gyógykezelés munkáját: arra nézve sok jó tauács hangzott már el, sok orvosszert is ajánlottak, de a beteg test igazi diagnózisát még senki sem állapította meg. A jelen soroktól se várja senki a Kolumbus-tojás felállítását. Ezek is csak a mélységből feltörő jajszónak visszhangjai. Valamint a testi szervezetet pusztító baktériumokkal szemben a gyógyító szérumot sok fárasztó kísérletezés után találták meg a kitartó kutatók, úgy az egyházi életet sorvasztó ragályok gyógyítása is várja még a szerencsés kezű műtőket, kik a tespedt szervezetben felújítják a szunnyadó erőket s azt egészséges funkcióra újra képesítik. Egyházunk is a létért való küzdelem stádiumába jutott. Ez ma már többé nem hangzatos szálló ige, hanem valamint az egyesek életében, úgy a közösség jellegével bíró szervezeteknél is tagadhatlan jelenség, mely az erőket próbára hívja s azokat a küzdőporondra mérkőzésre szólítja; a fizikai életnek létfentartó problémái a szellemi élet terén is analog módon felmerülnek. A győzelem sikere pedig egyképen függ a szellemi és anyagi erők mennyiségétől és minőségétől nemcsak, de azoknak céltudatos alkalmazásától is. Hogy számtalan bajaink egynémely forrására rámutassunk, hadd említsük fel első sorban egyházunk túlhajtott demokratikus szervezetét. Büszkeségünk volt. ez és mégis egyfelől hanyatlásunk oka. Fájdalmasan érezzük, hogy ennek a kérdésnek protestáns szempontból noli me tangere kellene lennie. Elméleti szempontból, ideális viszonyok között gyakorlatilag is, bizonyára az egyháznak legszebb alakzata. A tekintély uralmán felépült hierarchia elbűvölő, vonzó és engedelmességet parancsoló hatással van a tömegre, míg egyházunkban a felelősség, a vezetés és kormányzás annyira szétterjed, a jogok gyakorlása s a kötelességek teljesítése annyira általánosítva van az egyházi és világi elem között, hogy senki parancsolási jogot nem gyakorolhat s viszont az engedelmeskedés kötelességét senki nem érzi. így lesz a korlátlan szabadság szabadossággá, a mi kétségkívül meglazítja azt a tömör egységet, mely megköveteli, hogy a kormányzó a kormányzottak, a vezető a vezetettek felett álljon s a fegyelmet gyakorló büntetőjogot is az elsők kezébe teszi le. Távolról sem áhítozunk hierarchia után, csak kimutatni akarjuk, hogy az egyházak szabad versenyében minő hátrányban áll a szétszórt diaspora jellegével bíró egyházunk a hatalmas római koloszszussal szemben. Ujabb zsinati alkotmányunk sem bizonyult kifelé erőforrásnak és csak a belszervezetet, a közigazgatás menetét s a bíráskodási eljárást szabályozta. Hogy néhány hasznos intézményt alkotott, az tagadhatatlan, de ezek továbbfejlesztését is csak állami támogatás mellett tudjuk előbbre vinni. A törvényes jogon nyert államsegélynek azonban ára is van; autonómiánkat, ha lényegében nem is áldoztuk fel, de az állami befolyással korlátozva van, úgy hogy csak félkezünk szabad, a másik tehetetlenségében megbénul, elsorvad. Szóljunk-e egyházi adózásunk mikéntjéről s annak súlyos voltáról? Sok szó esett már erről a kérdésről; legyen elég itt az adózó hívek két kategóriáját felemlíteni: a kik nem adóznak, mert nem képesek s a kik nem adóznak, mert nem akarnak. Megvan ugyan mindkettőre az ultima ratio: a végrehajtás, azonban ez, az elsőkkel szemben lelketlenség, az utóbbiak meg akkorra már fél lábbal vagy más felekezet akolában, vagy minden felekezeti köteléken kívül állanak. Nem vallja-e kárát mindkét esetben az egyház? Probatum est. Miből tartsuk fenn tehát intézményeinket, ha az egyházi adózás ilyen illusoriussá lett? Bizony csak hitbuzgó eleinktől ránk maradt verejtékes törzsvagyonunkból s az önkényt nyilatkozó keresztyén áldozatkészség morzsalékaiból. Az volna az igazi hitbuzgóság, mely kényszert nem ismer, ez lenne egyházunknak erős oszlopa. Ki egynek nem érzi magát egyházával s annak intézményeinek fentartartására nem érzi magát erkölcsileg és anyagilag kötelezve, annak gyűlölt teher lesz mindennemű köteles adó, mit egyháza reá ró s keresi az alkalmat, hogy attól szabadulhasson. Míg tehát azt a kívánatos állapotot el nem érjük, a mikor a hívek terheit vagy egészen nélkülözhetjük, vagy a köteles adózást a minimumra leszállíthatjuk, mindaddig helyzetünk válságos, vagy legalább is küzdelmes leszen. Hogy pedig az egyházi kérdések mellett közönynyel tovairamló korszellem minő réseket iitött falainkon, nyilvánvaló mindenki előtt. Oka ennek az, hogy az önvédelem a múltban annyira lekötötte erőinket, hogy nem tarthattunk lépést a fejlődés követelményeivel. A hitjavítás első idejében a dogmák harcában, majd később a különböző theologiai irányzatok meddő vitáiban merült ki egyházunk ereje s az eminens egyházi tevékenység egészen figyelmen kívül maradt. Az idő haladtával pedig a modern társadalmi államélet mindjobban kialakult s gondját kiterjesztette az egyházi mezőn parlagon hagyott területekre s lassankint kezébe vette azt is, a mi az evangeliumi szeretet parancsából kifolyólag is az egyházi ténykedés körébe tartoznék: a szegény- és árva-