Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-11-02 / 44. szám

1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 421 A ragyogó pompáról nem írunk. Fenséges volt az, de még fenségesebb a tengernyi nép, a mely azt a keleti pályáúdvartól a deáktéri ev. templomig s illetőleg a lipótvárosi bazilikáig várta s nézte s bár katona sorfal nem állott elé sorompóba, a legméltóságosabb nyugalommal tartotta fenn maga a rendet. Ám e nyugalom és hallgatás e tengernyi tömeg szívében és ajkán a legfenségesebb dithirambusa a hazaszeretetnek. Azt hiszszük, ha illetékes helyen ismerik a néplélek psychologiáját, nagy és mély tanulságot meríthetnek abból a jövőre . . . így aztán beteljesedhetnék a költő szava: „Megbűnhődte már e nép a multat s jövendőt". Programmszerűen a Thököly Imre fejedelem hamvait vivő fejedelmi gyászkocsi a deáktéri ev. templomnál kivált a díszmenetből s a hamvakat rejtő vörös rézveretes, fejedelmi címeres ládát Wagner Géza, Wagner Jenő, Zsigmondy Jenő és Glück Frigyes vitték be vállaikon, ev. és ref. papok sorfala közt az oltár elő épített fényes fejedelmi ravatalra. A menet többi része tovább haladt II. Rákóczi Ferenc és a többi bujdosók tetemeivel a bazilika felé. Mindkét helyen külön istentisztelet tartatott, a melyen a kormány, felső és alsóház s a küldöttségek egész serege vett részt. A mi ünnepünk déli 12 órakor kezdődött s a mily egyszerű, ép oly megható volt. Egy énekvers Luther hatalmas diadalmi énekéből „Erős várunk nekünk az Isten", aztán Scholtz Gusztáv tartalmas s a helyzet és alkalom szempontjából gondos figyelemmel megszerkesztett beszéde, majd „A magyar gályarabok" énekének két strófája s berekesztésül a Hymnus, a melyet az egész közönség állva énekelt. Kormány és országos rendek vele együtt. Scholtz püspök beszéde a következőleg hangzott : „Isten hozott, drága hamvak ! Isten hozott, jó nagy urunk, Thököly Imre! Kétszáz éves síri álmod után nemzetednek föltámadva, Te nagy hontalan száműzött, Isten hozott újból szeretett hazád földén, mely anyai szeretettel borítja majd hantjait hozzá visszajött, soha el nem felejtett fiára. Bizonyára Isten hozott! Mert Isten az, ki él a honfiúi szívben, hogy nagyjait és jeleseit felejteni nem tudja még évszázadok multán sem. Mert Isten az, ki a szivet buzdítja szüntelen, hogy kívánja, követelje, könyörögve kérje vissza azt, a mi az övé volt egykor testestől-lelkestől mindig. Mert Isten az, ki él a nagy, a dicső ősz király szivében, hogy megértve nemzete titkos, leghőbb vágyát, felejtve multat, háza tradícióit, szeretetben összedobbant a nemzet szívével s királyi hatalmában visszaadatja e nemzetnek, mi az övé volt elejétől végig. Isten hozott, jó Thököly Imre! De örömében is fölsajog e névnek hallatára a honfiúi szív. Hiszen szörnyű időknek szemtanuja volt a férfiú, ki itt aluszsza szent álmait. Korlátlan kényuralom járma alatt a nemzet minden szabadsága békóba verve, börtönbe zárva, gályákra küldve, a hit és gondolatszabadság, e néhány szó — nem az enyém, nem is vallásombeli történetíró vallomása szerint — jellemzi teljesen a kort, mely a fiatal daliát, Thököly Imrét a „bujdosók" élére szólította. A protestáns-üldözés magyarirtássá fajult. „Katholikussá legyen az ország, legyen szolga, legyen koldus

tt — követeli Kollonics. „A vallásszabadságot biztosító magyar törvényeket megtartani nem köteles a magyar király" — hirdeti Bársony. „Hitszegő vagy hontalan száműzött legyen a protestáns" — parancsolja Szelepcsényi, s a buccarii és nápolyi gályák megtelnek a szegény ártatlan magyar prot. papok alakjaival, „keserves rabságban, nagy nyomorúságban". „A magyar, ha protestáns, vérpadra való" — szól Caraffa, s Debrecen, majd Eperjes városainak 50 patríciusa vérpadon ontja vérét az emberszörny ez úgynevezett „Theatrumán". Maga Thököly, már tizenhárom éves gyermekifjú korában, testvéreivel együtt nagy vagyonuktól megfosztva, mint űzött vad, puszta életét megmentve, bujdosik Erdélybe, „e Pathmos szigetébe, hol üdén csorog Istennek beszéde". Csodálkozzunk-e, hogy az ifjú lelkében e keserves tapasztalatok után megszülemlik a szabadságvágy ? Az eltiprott hazának szabadsága, a vérig üldözött hitsorsosok vallásszabadsága utáni vágy ? Három nővére, Katalin, Mária és Éva „szelíd erőszaknak engedve" elhagyja ősei vallását, nagybátyja, Zsigmond szintén csak hitszegés árán tartja meg életét. Csoda-e, ha a lelkes ifjúban fölébred a férfiúi dac és elhatározás, megmutatni a világnak, hogy — mint kortársa írja, — „Isten még mindig támaszt az anyaszentegyház szabadulására, az ő nyomorúságának idején, istenes Mózeseket?" Crescit sub pondere palma! Ideálja a hitszabadító Gusztáv Adolf svéd király; olvasmánya a németalföldi szabadságharc története, mely harc egyes frázisaiban oly nagyon hasonlított hazája helyzetéhez. Ott Egmont és Horn, itt Nádasdy, Zrínyi és Frangepán kivégeztetése; ott az „alkabala", itt az „accise" e szörnyű" és „dőre" szó, mint Bethlen Miklós mondja, ott Alba, itt Kobb és társainak vérengzése, ott is, itt is a megtámadott nemzeti élet és vallásszabadság élet-halálharca az idegen abszolutizmus ellen. Ha ott sikerült a szabadságot kivívniok, miért ne sikerülhetne itthon is ? így gondolkoztak a bujdosók, így az ifjú -Thököly Imre is. Csodálkozzuk-e, ha Bocskay és Bethlen örökének, a nemzeti és hitbeni szabadságnak védelmében a segítséget ott kereste, a hol az található volt, a töröknél? „Hiszen — úgymond egy jelesünk — ha a 30 éves háborúban és azóta is az akkori bécsi reakciónak nem sikerült az emberiség legdrágább kincseit, a nemzeti és lelkiismereti szabadságot teljesen megsemmisíteni, bizonyára azon szövetségeknek köszönhető, melyeket Bocskay, Bethlen, Thököly és Rákóczi kötöttek a törökkel", mely szövetségnek épen az igazi kultura zászlóvivői: Németország, Anglia, Hollandia és a katholikus Franciaország voltak nemcsak pártolói, dé indítványozói és közvetítői is. Messze vezetne a szabadságharc változó eseményeit, a nagy szabadsághős győzedelmeit és vereségeit csak futólag is ecsetelni. Szatmár, Ónod, Tokaj, Kassa, Lőcse, Késmárk és majd az egész magyar felvidék Thököly zászlói alatt, szemben Lipót szövetségesei, Sobieszky s a pápa pénzéből fizetett császári és lengyel hadsereg, a törökök győzedelmes előrenyomulása Bécsnek kapui elé, esztergomi vereségük, Budavárának győzedelmes bevétele 146 évi török hódoltság útán, Apafíy erdélyi fejedelem megfélemlítése, Erdélynek, mint „meghódított tartománynak" képe, a zentai csata borzalmai, a karlovici béke, Thököly szerencsecsillagának aláhanyatlása, Thököly, mint török alattvaló, hazájából száműzve, a nikomédiai „virágváros", Ozmid csendes remete lakója, mindez elvonul lelki szemeink előtt, midőn kegyelettel állunk 200 esztendő multával hamvaid előtt, Thököly Imre, ki mindezt átélted, átkínlóttad, átszenvedted, hazád és vallásod rendíthetetlen szeretetében hősiesen megállva mind halálig, mint az Úr híveinek egyike, kik a szent könyv ígérete szerint „híveknek találtatván, halálig elveszik az életnek koronáját" ; mint az Úr ama híveinek egyike, „kiknek nevök fénylik, miként az égnek fényessége és mert sokakat az igazságra vezettek, miként a csillagok örökkön-örökké fénylenek". Thököly Imre nem halt meg! Thököly Imre él, Az erőszakkal szövetkezett hitszegés idő előtt béníthatta meg a hőst, a szabadságnak a vezér fáradt kezéből