Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-12-28 / 52. szám

1906 EV ANGELIKUS ŐRÁLLÓ 499 Ép ezért nem féltek senkitől s azt hitték, ellenségük sincs. Nem is háborgatta őket senkisem. De egy nap, nyár közepén csodálatos zaj halatszott a mezőről, bömbölés és dühös bugás. A bika rontott ki a szérűskertből, hogy helyet találjon, a hol dühét kiöntse. Letört fák, föltépett pázsit mutatta az utat, a merre haladt. A hangvák többször hallottak már róla s bár tudták, hogy a bika a hangyabolyoknak legádázabb ellensége, nem féltek tőle, mert érezték, hogy ők sohasem ártottak neki. Talán most is elmegy mellettük s nem bántja őket. De midőn a bika a bolyhoz ért, éktelen dühbe jött, iszonyút bődült s egyik szarvát belevágta a tetejébe. Bizsergés támadt a bolyban s a bika szeme tele lett porral. Ettől még jobban feldühödött s mindkét szarvát beledöfte a hantba s az oldalait feje fölött messze az erdőbe hajítá. A boly forrt, mint a katlan, a bika orrlyukai kitágultak s bőszülten kapálódzott. Harmadszor is neki ment a hangyabolynak, mélyen beleütötte a szarvát, rátiport s összetaposta a szobákat, kamrákat és folyosókat, szétszórta a pondrókat, bábokat és a fehér tojásokat. Ezután bőgve és morogva toyament s letört fák, fölszakgatott gyep és földig tiprott hangyabolyok jelezték az utat, a merre haladt. A hangyákat a meglepődés borzalma kerítette hatalmába, mivé lett a fészkük, melyet éveken át építettek s a hová legféltettebb kincseiket összehordták. Rom lett a kedves otthon s nem volt rajta egy árva fűszál, hogy megvédje az esőtől. Fejüket vesztve futkostak idestova azon a helyen, a hol azelőtt fészkük állt, nem tudva, mihez fogjanak. A hímek, melyek urak gyanánt éltek a bolyban, ott akarták hagyni a helyet, de a munkások megragadták őket szárnyukon s fogva tartották,* a bábokat rejtekhelyre vitték, hogy mielőbb biztonságba helyezzék őket. De mikor lassanként lecsillapodtak s ez első ijedtségből fölocsudtak és jobban szemügyre vették, mi történt, észrevették, hogy mélyebben a földben a szobák, kamrák és folyosók, melyekben téli készletüket őrizték, sértetlenek. Eddig nem hatolt a bika szarva. S mihelyt észrevették ezt a hangyák, híreket küldtek hangyafűerdejük minden tájára, hogy a munkások mind gyűljenek össze házuk kijavítására. Még mielőtt az est leszállt, ezer meg ezer apró munkás dolgozott, hogy a szanaszét szórt gerendácskákat visszahordja helyére. Sohasem volt a hangyaboly körül ilyen sürgésforgás, ily erős munka. S nem tartott három napig, hogy a hajlék tető alá került. Alacsony volt ugyan ós tertyedt, de nemsokára magassá és kerekké lett s nem sok idő telt bele, hogy a bika pusztításának nyomai végkép eltűntek. Gyakran tanakodtak a hangyák a történteken s törték a fejüket azon, miért öklelte szét a bika a fészküket. Talán a fenyőleveleket akarta? De mit csinálna velük, hisz nem eszik száraz fenyőágakat ? Vagy tán az útjában volt s haragudott, hogy nem mehet arra? De hiszen ott van az egész erdő és mező, járhat és bömbölhet ott kedvére. Vagy valami régi neheztelés bántotta, valamelyik hangya talán megcsípte egyszer? . . . A hangyák azonban hiába tépelődtek, nem tudtak a nyitjára jönni annak, mi okból öklelte széjjel a bika a lakásukat. Mert egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a bikának az a természete, hogy mindent letipor, a mi a föld színénél kissé magasbra emelkedik, de sohasem üti szarvát a sima, egyenletes talajba. *) Az úri osztályra céloz, melyből sokan vándoroltak ki a nyomasztó viszonyok miatt. A bikáról, mely szétdúlta a hangyabolyt, azt mondja a mese, hogy mikor a szérűskertbe visszatért, nyakszirtje tele volt hangyatojással s kellemetlen, bántó szagot árasztott maga körül, mely a hangyáktól ragadt rá; s így mindjárt észrevették, hogy valami rosszban járt. A fiatal üszők, melyeknek kedvében akart járni, nem tudták elrejteni előlük undorukat, de a vén bikák, melyeknek maguknak is sok hangyaboly földulása nyomta a lelkiismeretét, közönyösen fogadták, minthogy nem először hallottak ily esetről. Ezek voltak azok a nagy bikák*, a melyek a szérűskert ügyeit közös értelemben szokták megoldani . . . II. A bolond tanácsa.** (Kép az inkvizíció korából.) Ott, a kis város terén, a városháza ós a székesegyház között mindenféle kinzószerszám van: feszítőállvány, ujjcsiptető, szeges szék, tüzes harapófogó. A tér közepén égő máglya, készen az eretnek számára, ha nem ismeri be tévedését, nem tagadja meg tévhitét s nem hajlik meg az igaz egyház előtt. Kezénél fogva felakasztják a feszítő állványra s lábaira ólomsulyokat kötnek. De ő egyre kiáltja: nem ismerem be . . . nem tagadom meg . . . nem hajlok meg! Tüzes harapófogóval csipdesik és sütögetik a bőrét, de egyre kevesebb eredménynyel. Nem tagad, nem ismer be semmit, nem hajol meg . . . A fő-inkvizitor, kinek kötelessége az eretneket megtörni, nem tudja, mit tegyen ezzel a nyakas emberrel. A beismerést, megtagadást és meghajolást jobban szeretné, mint, a máglyára ítélést, a mely a végső eszköz s nem kívánatos a följebbvalói előtt. A tanácsterembe, hol vörös posztóba öltözve ül, hivatja csatlósát s megparancsolja, hogy örök kegyelmet ígérjen a bűnösnek magának, az ő családjának és az egész városnak, ha meghajol. De az megvetéssel utasítja el magától gyötrőjét. Ekkor a főinkvizitor türelme véget ér s dühében megparancsolja a hóhérnak, hogy szakítsa ki az eretnek balkezét. Az eretnek azonban odanyújtja a jobb kezét is, szakítsa ki azt is. S minél borzasztóbb a szenvedése, minél szörnyűbbek a kínjai, annál messzebbre hangzanak a kiáltásai. Keresztül zúg a téren, az utcákon, behatol a falakon át a szobákba, áttör a város falain. Veríték gyöngyözik a fő-inkvizitor homlokán, neki megvan parancsolva, hogy beismerést, meghajlást csikarjon ki. — Mi adja annak azt a természetfölötti erőt? — kérdi magától s a körötte levőktől. De senki se tud erre megfelelni, mivel ők mind meghajoltak egykor. Ekkor előlép az inkvizítor udvari holondja, a kit mindig magával szokott vinni s engedelmet kér a beszédre. — Beszélj ! — szól ura. — Be kell tömni a száját! — tanácsolja a bolond. — A kiáltozás megkönnyíti a szenvedést, de a kín kétszereződik, ha a kiáltás nem enyhíti. — Bolond beszéd ! — szól a főinkvizitor. — Hogyan ismerhetné be tévedését, hogyan tagadhatná meg tévhitét, ha betömik a száját? — A ki hallgat, megegyezett. — Ez aztán okos bolond! Tanácsod elmés! — kiált föl örömmel az inkvizítor. * A nagyhatalmak. ** Az inkvizítor Bobrikovot, az eretnek valamely i agy íinn hazafit, jelképez.