Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-10-12 / 41. szám

389 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1906 gelikusok a nevezett lelkészek szolgálatával önként nem éltek volna..; és miután ennek dacára közigazgatási hatóságaink, majd kir. bíróságaink — a párbért olykor telki tehernek minősítvén — annak r. kath. lelkész részére való teljesítésében evangelikus vallású ház- és telektulajdonosokat is elmarasztaltak: ennélfogva a pár­bérnek utóbb említett alakzata a felekezetközi viszonyt gyökerében érintő vitás kérdéssé vált s ez oknál fogva ebben a részben tárgyalandónak tartjuk. Ez elfajult párbér keletkezése az igazi párbérnek, vagyis a személyes szolgáltatás jellegű közjogi kötele­zettségnek minősítendő párbér történetével áll össze­függésben. Az igazi párbér eredete a keresztyénség ősi korszakára vezethető vissza, a mikor ugyanis az egyház egyedüli jövedelme a hívek önkéntes ajándékozása (oblatio) volt. Kizárólag erre utalva, a lelkészek később az oblatiót kötelezővé (praestatio) igyekeztek tenni, úgy, hogy az szokásjog alapján már a XI. században valóságos egy­házi adóvá, még helyesebben illetékké vált, majd az egyházlátogatások (visitatio canonica) alkalmával felvett jegyzőkönyvek szerint olykor határozott egyezség is megállapította nagyságukat. Az oblatióból keletkezett párbért illetőleg 1647-ig hazánkban is ugyanaz a fejlődés állapítható meg, mint az egyetemes keresztyén egyházban bárhol másutt. A reformáció elterjedésekor jövedelmi forrásként használták fel a protestánsok is, még fokozottabb mér­tékben reá lévén utalva, mint az alapítványok jövedel­meire is támaszkodó r. kath. plébánosok. Ez utóbbiak azonban evangélikussá lett egykori híveiktől is követelték a párbért. Az ebből származott viszályt a bécsi béke, mely a szabad vallásgyakorlat jogát nem részletezte s a felekezetek közötti jogegyenlőséget elvi általánosság­ban mondotta ki, meg nem szüntette. Épen azért a linzi békekötés és illetve az 1647-ik évi országgyűlés szükségét látta annak, hogy az evangélikusok szabad vallásgyakorlatát s a r. kath. egyházhoz való viszonyát tüzetesebben körülírja s így többek között a párbérkér­dést is szabályozza. Az 1647. évi decretunmak idevonatkozó 11. és 12. cikkelye az evangelikus híveket r. kath. lelkész irányá­ban is kötelező párbérfizetést teljesen meg nem szüntette. A 11. c. szerint ugyanis „valamint az evangelikus rendek (tehát nemesek) a katholikus plébános részére, úgy a katholikus rendek is az evangelikus papok részére semmi fizetés teljesítésére se legyenek kötelezve". A mi azon­ban „a szegény nép (jobbágyok) fizetésteljesítését illeti", a 12. c. 3. §-a szerint, „a mely helyeken csaknem semmi plébániai jövedelmek sincsenek, hanem a plébánosok egyedül személyes avagy jobbágytelkek után való fize­tésekből tartják fenn magukat, azokban jövőre a jó békesség kedveért a katholikus és evangelikus lakosok részéről teljesítendő fizetéseket, a melyeket az ilyen helységek birái fognak behajtani, két igazságos és egyenlő részre kell osztani és ezek egyikét a katholikus plébánosnak, másikát pedig ugyanazon vagy más hely evangelikus papjának, a kinek tudniillik a szolgálatát felhasználták, minden hiány nélkül szolgáltassák ki". Ennek dacára a jogtalan párbérszedés nem szűnt meg, sőt teljesen érthető, hogy az ellenreformáció koiszakában még nagyobb arányokat öltött. Az 1691. évi április 2-ikán kiadott Explanatio Leopoldiana már csakis az articularis községekben mentesítette a protestánsokat a párbérfizetés alól. Végre az 1790: XXVI. t.-c. 6. pontja s fentebb közölt szövegezéssel jogilag teljesen véget vetett a pro­testánsok párbérsérelmének, kimondván még ezt is: „Hogy pedig a katholikus lelkészeknek ez elveszett jövedelmekért mi módon legyen kárpótlás nyújtandó? az iránt a helytartótanács meg fog hallgattatni; de egy­szersmind az is kijelentetik, hogy Ő felsége sohasem járuland ahhoz, hogy ezen kártalanítás címén akár az adózó népre, akár a királyi kamarai kincstárra valami újabb teher háruljon". Sajnos, hogy ez a liberális tör­vényhozási intézkedés tényleg máig sincsen végrehajtva, a minek okát főként abban kell keresnünk, hogy a kath. lelkészek a kilátásba helyezett kárpótlást nem kapták meg. Érezték azonban, hogy ez a protestánsok szem­pontjából közömbös s ők a számukra minden körülmé­nyek között biztosított mentességgel élni fognak s ez okból a kath. lelkészek innen kezdve arra törekedtek, hogy a párbért a birtokkal hozzák kapcsolatba. Annál is inkább érdekükben állott ez, mert annak dacára, hosy az 1802. évi generalis conscriptio az összes, katholikus kézen lévő telkeket összeírta s ekként azok nyilvántartva voltak, még ha utóbb protestáns egyén tulajdonába is mentek át: az 1814. évi 10,673. sz kancelláriai rendelet kimondotta, hogy a párbért a lelkészek csak saját híveiktől követelhetik. Ugyanígy intézkedett az 1824. évi szabályrendelet is, melynek alapján később az 1848. ápr. 27-ikén kelt helytartótanácsi rendeletet kibocsátották. Jóllehet az 1790: XXVI. t.-c. hatálybalépte után párbérügyekben kelt kormányhatósági rendeletek és újabban a kir. bíróságoknak ítéletei, illetve a Curia ingadozó ítéletei és döntvényei semmiképen sem supe­rálhatták a törvényhozónak világos és félremagyarázhat­lan rendelkezését, mindamellett nem mellőzzük ezeknek az újabb időbe eső rendeleteknek s ítéleteknek vázlatos ismertetését sem. így az 1864. évi március 18-ikán kelt helytartótanácsi rendelet kimondotta, hogy a lelkész és tanító fizetése, a mennyiben földbirtok és ház az alapja, telekkönyvileg bekebelezendő. A telekkönyvi hatóságok számára utóbb kibocsátott magyarázó rendelet szerint az ilyen bekebelezés csak a tulajdonos beleegyezésével történhetik. Az 1866. február 12-én kelt rendelet köz­adónak jelentette ki a párbért. Az alkotmány visszaállítása után kormányhatósá­gaink merőben ellenkező gyakorlatot követnek. Egy 1870-iki vallás- és közoktatásügyi rendelet szerint a nem-katholikusok a katholikustól vett ingatlanok után nem tartoznak az idegen hitfelekezetű lelkésznek pár­bért fizetni. De már 1878-ban ugyanaz a minisztérium a birtokkal kapcsolatos kötelezettségnek jelenti ki a párbért. (Folyt, köv.) EGYHÁZI ELET. Ipolyság ünnepe. Ismét egy templom, egy újabb fellegvára az evangyélimi hitnek, újabb fáklyája a vilá­gosságnak, újabb kőszála egyúttal a magyar nemzeti szabadságnak. Prot, templom épen megyei székhelyen, városban, a hol bizonyára azok is fölkeresik az egyszerű meleg fedelet, a kik lakóhelyökön állandóan csak az Úr háza után való vágyódást ismerik, de a kielégítést nem. Reájuk is illik a 42. zsoltár szava: „Könyhullatás az én kenyerem éjjel és nappal, mert szüntetem azt kérdik tőlem: hol vagyon a te Istened ?" Nincs már ok sírásra, mert az Úr kegyelme az emberek gyarlóságát is minden­ható eszközzé avatva, oltárt, templomot emelt választott népének. Az ipolysági templom az egész Nagy-Hontnak, az egész vármégyei társadalomnak dédelgetett gyermeke volt; mindenki örömest áldozta rá filléreit, minden ipoly-

Next

/
Oldalképek
Tartalom