Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-09-28 / 39. szám

348 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ Az 1848. évi XX. törvénycikk végrehajtásáról, ír El kell ismerni, hogy 1867 óta a törvényhozás több oly törvényt alkotott, melyekben az 1848. évi XX. t.-c. 3. §-ának rész szerinti megvalósítását látom. Hiteles adatok szerint 3.321,108 K-ra rúg az az összeg, mely a legutóbbi évek egyikében államsegélyül jutott mind a két hitvalláson levő evangelikus egyháznak különféle címeken. Azonban ez a törvény teljes végrehajtása felé legfeljebb csak az első lépcsőfok, csekély részletfizetés a 48-iki országos nagy váltóra, koránt sem törvényes osztályrész és jóval alatta marad a valódi szükségeknek. A mindkét hitvalláson levő evangelikus egyház megbízottjai emlékiratukban előterjesztették szükségleteiket, melyeknek kielégítését az 1848. évi XX. t.-c. 3. §-a alapján az államtól várják. Címletek szerint: a) az egyházhívek elviselhetetlen egyházi adóterhének leszállítására 2.100,000 K; b) az egyházi közigazgatás költségeire 700,859 K; c) a lelkészek korpótlékára 1.533,100 K; d) az országos lelkészi nyugdíjintézetre 567,287 K; e) a vallástanításra 250,000 K; f) kulturális és humánus intézményekre 620,000 K, összesen 5.771,246 K-át számítanak fel; de kijelentik azt is, hogy ezeken kívül még több egyházi közügy van, melynek szükségletei az 1848. évi XX. t.-c. 3. §-a alapján állami költséggel fedezendők. Ilyen például a lelkészképzés, melyet az evangelikus egyház Mária örökében kezéből ki nem adhat, ilyen a theol. tanároknak, a kántortanítóknak kántori nyugdíja, melynek megtagadása miatt annyi a panasz, az elégedetlenség és a háborgás az egyházban. Ilyen a tanárok, kántortanítók fizetésének olyatén rendezése, hogy az az állami tanítók javadalmával egyenlő legyen, a minthogy azokkal egyenlő munkát végeznek, egyenlő képesítéssel is bírnak. Ilyen a lelkészek javadalmának emelése, mivel a zsinat azt nem azért állapította meg 1600 K-ás minimumban, mintha ezen összeggel a lelkészi fontos szolgálatot méltóan megjutalmazva látta volna, vagy csak aránylagosan is megfizetve sok más, hasonló, sőt kisebb előképzést igénylő közpályákon alkalmazottak javadalmához viszonyítva, hanem azért állapította meg abban a csekély összegben, mivel azt előteremteni is sok gyülekezetben szinte lehetetlen és kongruára szorulunk. A Tisza-kormány konkrét tájékozást adott, hogy tekintettel az ország pénzügyi helyzetére is, minő mérvben és minő sorrendben véli az 1848. évi XX. t.-c. 3. §-a alapján felhozott anyagi igények kielégítését foganatosítani. Ezen igények között az adózási viszonyokban rejlő nagy anomáliák képezvén az akkori kormány véleménye szerint a legégetőbbet, kijelenti, hogy a kormány az emlékiratban jelzett módon és arányokban hajlandó-e segély kieszközlését kérni a törvényhozástól, illetőleg gondoskodni arról, hogy egy ily tartalmú törvényjavaslat terjesztessék az országgyűlés elé. Nem zárkózik el a kormány az emlékiratnak azon követelményétől sem, hogy a lelkészek fizetése újabb javításban részesüljön és készséggel elismeri, hogy a köztisztviselők illetményeinek újabb rendezése folytán a lelkészi kongruának felemelése vagy korpótlékkal való kiegészítése méltányos és indokolt kívánságnak mutatkozik. Csakhogy ezen kérdés együtt oldandó meg mindazon bevett vallásfelekezetek lelkészeire, kikre az 1898. évi XIV. t.-c. hatálya kiterjed; e kérdésnek gyakorlati megvalósítása azonban oly óriási tehertöbbletet von maga után az államkincstárra, miszerint előbb meg kell teremteni az ügy megoldásának pénzügyi előfeltételeit; a kormány mégis feladatának tekinti, hogy e kérdéssel avval az erős elhatározással foglalkozzék, hogy mentül előbb elhárítsa az ügy útjában álló pénzügyi akadályokat és kész annak megoldását kézbe venni, mihelyt az államháztartás egyensúlyának veszélyeztetése nélkül lehetővé válik. A mi végül az emlékiratban felhozott többi pénzügyi természetű kérdéseket illeti, a kormány akként kívánja az erre szükséges anyagi eszközöket fokozatosan az egyház rendelkezésére bocsátani, hogy az állam pénzügyi helyzete által vont korlátok között évről-évre emelje az egyházak dotációjaképen a költségvetésbe beillesztett tételeket; különös súlyt helyez ezen pénzügyi természeti kérdések között a lelkészi nyugdíjintézet kérdésére és két a közalap javára felvett költségvetési tétel megfelelő emelése útján első sorban a nyugdíjintézet kellő dotációját biztosítani így a Tisza-kormány! Mindazokat a követelményeket, a melyeket az emlékirat pénzügyi tekintetekből felsorol, alaposaknak, jogosaknak ismeri el és a szükséges anyagi eszközöket egyik követelményre azonnal két törvény által biztosítani, a többieket pedig fokozatosan évről-évre emelvén az egyházak dotációját a költségvetésben, a lelkészi kongrua újabb rendezésének útjában álló pénzügyi akadályok elhárításával azzal az erős elhatározással foglalkozván, hogy a kérdés kedvező megoldása lehetővé váljék. A két evangelikus egyház közös bizottsága erre újabb felterjesztéssel élt. Megnyugvással fogadta a kormány azon kijelentését, hogy nem zárkózik el az 1848. évi XX. t.-c. 3. §-ban lefektetett elvek megvalósítása érdekében szükséges intézkedések elől és meg van győződve, hogy a kormány azzal a jó akarattal és azzal az erős elhatározással, melyeket a leiratból kiolvashatni, mentül előbb el fogja hárítani ama pénzügyi akadályokat, a melyek ezidő szerint még az igaz ügy útjában állanak. Örömmel magáévá tette a kormánynak azt az elvi álláspontját is, hogy az 1848. évi XX. t.-c. 3. §-a értelmében nyújtandó államsegély nyújtásánál sértetlenül fentartani akarja egyházi autonómiánkat és egyházi főtestületeink megbizottaival állapítván meg a szükséges segély összegét, az egyházi főtestületeknek hagyja fenn a segély megosztását és hováfordítását. Azonban a kormány azon kijelentéseire, hogy elsősorban az egyházunk tagjain nyugvó súlyos adóteher megszüntetését óhajtja keresztülvinni, az emlékiratban foglalt egyéb szükségleteinkről pedig a költségvetésbe beillesztett tételeknek az állam pénzügyi helyzete által vont korlátok közt évrőlévre való felemelése által kívánna segíteni, azon aggodalmát fejezi ki, hogy a kérdés megoldásának ily elaprózása s különösen a segélyezésnek külön törvény hozatala nélkül, az évi költségbe való átterelése nélkül ügyünk hajótörést fog szenvedni. Köszönettel fogadja a bizottság a kormánynak azt az igéretét, hogy az adóztatási viszonyokban rejlő nagy bajok orvoslását elsősorban akarja törvény által biztosítani, de azt is kéri, hogy az emlékiratban felsorolt egyéb szükségleteinkről való gondoskodás ugyanazon törvényben biztosíttassék és a kormány utasíttassék, hogy a törvény által most megállapítandó segélyösszegeknek kifizetése előre meghatározott terv szerint akkép foganatosíttassék, hogy a dotációk az éveknek előre meghatározandó során keresztül fokozatosan addig emeltessenek, a míg azok a törvény által megállapított segélyezés mértékét elérik. Hangsúlyozza a bizottság, hogy a lelkészeknek 1600 K-ban megállapított minimális alapfizetése tarthatatlan és hogy az alapfizetésnek az emlékiratban kért korpótlékoknak rendszeresítése mellett legalább 2400 K-ra való felemelése halaszthatatlanul szükséges. Egyetért a bizottság a kormánynyal abban is, hogy a lelkészi nyugdíjintézet kérdése is sürgősen megoldassék. A bizottság felhívja a kormány figyelmét lelkészképzésünk, tanárképzésünk, jog-