Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-09-28 / 39. szám

346 1906 Szent vallásunk legintenzívebb oktatásának szer vezése a cél, mely felé haladni óhajtok, nevelésügyünk egész vonalát tekintve, az elemi isk. gyermektől kezdve, a középtanodák, sőt főtanodák ifjúságáig, melynek ittott már alakuló, a vallásos összetartozandóságot célzó egyesületeit a legnagyobb örömmel üdvözlöm s támogatni ígérem, ép úgy mind azt, a mi ily célból a mi fiatal, a munkás az iparos pályára készülő ifjaink lelki gondozása körül történt és történni fog. Legyen szabad itt még egyet különösen felemlítenem. Lánglelkű és buzgó egyik elődöm, dr. Szeberényi Gusztáv püspök lelkében fogamzott meg az eszme, mely az ő fáradhatlan intései és kérelmei folytán, főúri családjaink, egyházközségeink, egyesek és legkiváltképen az egyházkerület maga által hozott nagy áldozatok segít ségével testet öltött s immár 15 év óta áldásosán működik. Ez a mi kerületi leánynevelöintézetünk Aszódon. A nőnevelésnek az evangelium szellemében való, egyházunkra nézve vitális jelentőségének hosszasb fejtegetésével nem akarom a t. közgyűlést megsérteni, nincs köztünk, nem lehet senki, ki azt ne tudná. Ez az a tér, t. közgyűlés, melyen megállanunk soha sem szabad, mintha tovább már nem mehetnénk. Mertem e szót kimondani, dacára annak, hogy mint a pénzügyi bizottság egyik régi tagja, tudnom kell, hogy a kerület, mint ilyen, itt igazán tovább nem mehet. De mehet az, kit a számok rideg bilancea nein nyűgöz le annyira, mehet a társadalom, az evang. vallásszeretet és hithűség oltárán áldozni tudó és szerető evang. társadalom és szinte ámulva kérdem, miért, miért történt épen e téren eddig oly kevés ? Az indítás megtörtént, a nemes példa megadatott 1891-ben, midőn br. Prónay Szilveszter Gábor úr ő méltósága alapítványával biztosította egy szegény leánykának féldíjas neveltetését intézetünkben. T. közgyűlés, mint ezen intézet egyik biz. tagjának s jegyzőjének alkalmam volt évről-évre olvashatni azon nagy számmal érkező kérvényeket, melyeket lelkészek, tanítók, serényebb állású egyéb tisztviselők s egyes özvegyek írtak, leányaiknak intezetünkbe díjmentes vagy féldíjas minőségben való felvétele iránt, kijelentve, hogy ha kérelmük nem teljesíthető, ők leánykáikat, vérző szívvel bár, de „máshová" kénytelenek küldeni, a hol kedvezmény biztosíttatik. Hogy ez a „máshová" hol van, és mi, azt jól méltóztatik tudni. Az „oda" küldött növendék, anya korában evangelikus nemzedéket nem szül. Ha már, néhány nagyobb egyházunkat kivéve, a hol a leányok felsőbb neveltetéséről egyházunk szellemében gondoskodva van, mindenütt az elemihez polgári iskolát is létesítenünk nem lehet, legalább az egy helyen tegyük szegényebb családjaink, ele — nem késem kimondani — egyházunk érdekében a lehetségest s létesítsünk néhány alapítványi helyet az aszódi intézetben. A kivitelt lehetségesnek tartom. Egyfelől azzal, hogy egyházközségeink egyenkint felkérendők, miszerint hatáskörükben állandóan évről-évre rendezendő e célú gyűjtéssel bízatnának meg, másfelől a kilátásba helyezett magasabb államsegélyből fordíttatnék ezen intézetünkre a jelzett célból egy állandósítandó nagyobb összeg. Ha a nm. kerület az előbb említett indítványt, t. i. a községenkénti állandó gyűjtést jóváhagyni, ill. elrendelni méltóztatik, magam részerői saját köreimbe szóló ily gyűjtóívet kérnék s ezt személyemre kötelezőleg évenként 100 koronás összeggel megnyitom. A mi pedig az államsegélyt illeti, kijelentem, hogy vagyok eléggé önérzetes, ki szeretné, hogy egyházunk, Istenén kívül, a maga erejéből fennállhasson minden intézményeivel egyben, de másrészt van elég jog és méltányossági és hazafias érzelem, hogy remélhessem, miszerint alkotmányos kormányunk a jövőben sem fog idegenkedni attól, hogy az 1848. 20. t.-c. rendelkezéséből vallási és közművelődési céljaink javára megvalósítsa a megvalósithatót. Most e tételnél megállva, fájó szívvel látjuk, mily sok még a megvalósítandó. Hálás szívvel fogadtuk a nm. kormány ez irányú intézkedését, midőn itt egyes gymnasiumaink, ott tanítóink korpótléka, legutóbb szegény lelkészeink congruája s ezeken kívül a lassan-lassan emelkedő évi államsegélylyel szegény egyházunk bajain segíteni óhajtott. Hálás szívvel fogadtuk az utóbbi időben mérvadó ajakról elhangzott azon biztató Ígéretet, hogy ez a segély a jövőben is és pedig successive fokozottan meg fog adatni az állam részéről, főképen hogy egyházunk híveinek egyházi és iskolai célból sok helyen túlnagy megterhelése megszűnjék. De lehetetlen, t. közgyűlés, az ugyanezen mérvadó helyről jött Ígérettel kapcsolatos ama másik nyilatkozatnál, hogy a „lelkészi kar jól megérdemelt kor pótlékainak biztosítása ez idő szerint állami segélyből nem eszközölhető", el nem szomorodnunk. Evek óta folyik egyházi lapjainkban a vita, mi az oka egyházi közéletünk pangásának, az egyház iránti közönyösségnek, elhidegülésnek ? Lelkészi részről rámutatnak a világi elemre, mely ősök drága kincsét, a mi puritán egyházunkat lenézi, papjait semmibe nem veszi, s ezzel tekintélyüket a nép előtt is megsemmisíti, világi részről hangzik a panasz, hogy papjaink régen elvesztették a vezetésre jogosító minőségüket, elmaradtak a kor követelményei mögött, ósdiak, haladni nem tudók, lelkileg szegények. Én azt hiszem, papi testületünk ma is kész és képes is arra a buzgóságra és hűségre, melyet az egyház szolgálatában tanúsítottak egykor az ősök. ma is méltók arra a támogatásra, melyben elődeik a múltban a világ uraitól részesültek, de azt is látom, hogy testi megélhetésük biztosítására szolgáló anyagi eszközeik sok, igen sok helyen ma is azok, melyek 100 év előtt voltak, napjainkban tehát elégtelenek. A kenyérgond azonban t. közgyűlés, a napi szükségletekért való olykor mint szemtanú beszélek — keserves küzdelem, megbénítja, megakasztja a legjobb tehetséget, a leglángolóbb lelkesedést. Mindenütt, minden tisztviselőért történik valami, a szegény lelkészért — semmi! A lelkészi szolgálat tartamát fokozatosan honoráló, méltányos lelkészi korpótlék mindnyájunk kérelme, s ezt újból és újból kérelmezni — hogy jogról ne is szóljak — mindinkább fokozódó nyomorunk kényszerít. De hallunk más vádat is! A protestantizmus ellankadt a szent missióban, melyet a XVT-ik század óta oly fényesen gyakorolt, hogy kivívta magának az eminens „tanító" egyház nevét, nem tanít, nem vezet többé, jelentősége az irodalom terén alig van. Itt nyugodtan ráutalok német és angol hitsorsosaink e téren kifejtett világhírű működésére, nyugodtan rámutatok evangelikus hazai egyházunk nem egy kitűnő fiára, ki az irodalom egyik-másik ágában, egyházi irodalmunk terén is, fényes nevet vívott ki magának, őszinte hódolattal hajtok fejet közelebb ker. felügyelőnk ő exelenciája előtt, ki lelke lett mindama mi irodalmi vállalatainknak, melyek hivatvák hitünk igazságainak kincses házát kitárni a nagy közönség előtt is. A mi kicsiny mustármagunk, a LutherTársaság, az ő vezetése alatt nyert lendületet, dolgozik, ír, épít, ebben nincs hiány. A mi azonban itt még kívánni való, az a nagyközönség részéről kért nagyobb részvét és pártfogás oly alakban, hogy minél nagyobb számban lépjen be ezen táborunkba „tag" gyanánt, részvét az egyes egyházközségeknél, melyeket arra kérünk, hogy híveik számára állítsanak ú. n. „parochiális könyvtárakatmelyek a lelkész vagy tanító urak kezelése mellett nagy áldást áraszthatnának híveink körében. Tár-