Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-04-27 / 17. szám

1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 142 hogy érdemet szerezzen, annál kevésbbé kereste benne lelke iidvét, mert ha valaki közöttünk, úgy ő teljes szívvel vallotta egyházunk főelvét, hogy az ember megigazul hit által és nem cselekedeteiből. Azonban a mit az apostol, a midőn halálának ideje közel volt, magáról mond, azt mint tanúbizonyságot mondjuk mi is a mi boldogult testvérünkről, hogy köztünk a nemes harcot megharcolta, a futást elvégezte, a hitet megtartotta, Adja neki az Úr az igazság koronáját. Ezen fohászunkhoz csatlakoznak az ő kedves gyermekei könnyhullatásukkal a legjobb atya ravatalánál, csatlakozik ezen immár elárvult gyülekezet legjobb pásztorának sírjánál, csatlakozik a hatalmas bányakerület gyülekezeteinek sokasága és a magyarhoni evang. egyházegyetem, valamint tiszttársai, barátjai, ismerősei, tisztelői, mert ő neki külön adománykép adatott, hogy hivatalos működése közepette mindenki irányában tudta érvényesíteni a felebaráti szeretetet, tudott tiszteletet szerezni hazánk fővárosában az egyszerű evangelikus lelkésznek, tudta összeegyeztetni egyháza szeretetét a haza szeretetével, működése hivatásának minden terén áldott volt. Emlékezete legyen áldott! Emlékét megőrizzük! Igen, az igaznak emlékezete áldott! Ámen. Egyház és állam. 1905 december 9-ike, a mely napon a nevezetes separátió-törvényt Franciaország megalkotta, nemcsak a francia nemzet, de az egész civilizált emberiség, az egész keresztyén egyház s ennek összes felekezetei szempontjából felette nagy jelentőségű. Revolutionávius dátum ez, a mely ritkítja a párját. De mindjárt hozzáteszsziik, egy egészséges, egy áldó és áldott következmények gazdag forrását képező revolutió dátuma, a melynek jó hatását csak később fogja megérezni a vén Európa. A franciaság itt is „la grandé nation"-nak bizonyéit, a melynek charismatikus hivatása, hogy időnként a vén Európának korszakos indításokat adjon a kulturális továbbfejlődésben, s valóban igaza van egy német theologusnak, a ki a separátiós törvény felett elmélkedve, a nagy francia forradalomra hivatkozik analógiakép s ezt mondja: „Miként egykor 1789 június 17-ike egy világ összeomlását jelentette, a melynek utolsó maradványai most töredeznek össze Oroszországban: úgy fogja tán egy később kor 1905 dec. 9-étől is egy világösszeomlását keltezni. Mert miként az 1789-iki forradalom, ép oly kevéssé marad az 1905 évi forradalom csupán Franciaország határai közé szorítva . . . Már virrad a francia Svájcban is: Genfben és Neuenburgban már megtörtént az indítvány az egyház és állam szétválasztása dolgában . . . Megtörténik előbb-utóbb a német parlamentekben is. S tartományi egyházaik jól cselekesznek, ha idején tisztába igyekeznek jőni a kérdéssel, mi lesz, ha az állam kezét leveszi rólunk?". .. Hát az bizonyos dolog, hogy 1905. dec. 9-ike világtörténeti dátum s még bizonyosabb, hogy hatását mi is Magyarországon előbb-utóbb érezni fogjuk. Hogy mikor kerül e separátió itt szőnyegre? 50 vagy tán 100 év múlva? Ki tudná megmondani. A nagy francia forradalom eszméinek is kerek félszázadra volt szükségük, míg nálunk is megvirradt számunkra. De megvirradt! így lesz bizonynyal az egyház és állam szétválasztásának kérdésével is. Most még nem érett rá a helyzet. De ott nyüzsög már a lelkek mélyén és hódit feltartózhatatlanul, Jó azért nekünk ez okvetlenül bekövetkezhető eshetőséggel jó előre tisztába is jönni s ugyancsak felvetni a kérdést : mi lesz, ha majd egykor az állam leveszi a kezét rólunk ? Joggal formuláztam úgy a kérdést, mert tényleg most az irányban evezünk, és pedig teljes vitorlázattal, hogy az egyházat minél függőbb vizonyba hozzuk az államtól, a helyett, hogy igyekeznénk tőle minél függetlenebbé tenni. Minden dolgunkban, a mely pénzerőt igényel, szinte egyetlen refugiumunk az állam S az ú. n. államsegélynek mind szélesebb körben s mind fokozottabb mérvben való igénybevételével az államtól való függésünk is mind nagyobb ; úgy annyira, hogy félő, vájjon nem leszünk-e idővel egészen állami intézménynyé, az államnak alárendelt eszközévé ? Hát hiszen igaz, ez is egyik s tán nem is legkényelmetlenebb módja a megélhetésnek, főleg ha az „államsegély" majd még bővebb sugárban fog bugyogni: ámde mitévők leszünk, ha 50—60 év múlva beáll nálunk is a separátió; ha egyszer akkor az állam törvényhozása kimondja, hogy az államnak egyházi célokra nincs egy fillérje sem, hogy az egyházak, ha tovább is exisztálni akarnak, szervezkedjenek tisztán a magok erejéből kultuszegyesületekké ? Honnan veszszük akkor majd a százezreket, a melyeket eddig az államtól huztunk, de a melyeket innentúl megvon tőlünk azon jogcímen, mert a kultura-ügyét teljesen a maga feladatkörébe veszi át, ez pedig nagyon rászorul azon összegekre, a melyeket a különféle egyházak, jó részben épen e kultura szolgálatának címén (tanítók, tanárok fizetése, iskolák államsegélye stb ) húztak addig az államtól? Mi lesz — ismételjük a kérdést — ha majd egykor az állam leveszi kezét rólunk ? Mert e fejlődés okvetetlenül el fog egyszer következni. Ámde nézetem szerint a kérdés — legalább a mi evangéliomi protestáns szempontunkból — nem olyan felette aggasztó, mint tán első pillanatra látszik. A separátió súlya — ha majd elkövetkezik az idő — nem reánk, protestánsokra, hanem a római, görög és szerb egyházakra fog nehezedni, rájuk is csak vagyoni tekin tetben, mert erkölcsi, szellemi szempontból ezek is csak nyerni fogyiak vele. Lapunk húsvéti számának „külföldi krónika" rovatában igen érdekes tanúbizonyságát olvashattuk e felfogásnak. Hemmer párisi abbé „Politique religieuse et Separation" című röpirata szinte az evidentia bizonyosságával teszi fel azt az erkölcsi nagy hasznot, a mely e separátió következtében, dacára az egyházi javak secularisatiójának. az egyházat érni fogja. Az egyház megszűnik politizáló egyház lenni s lesz tisztán — a minek lenni egyedüli rendeltetése is — a kor kívánalmaival és szükségleteivel tudatosan számotvető sociális irányzata keresztyén közösség, a melynek egyedüli politikája (bogy e szót használjuk) a maga sajátos cliarizmájának t. i. a lelkek benső építésének sez úton a sociális bajok és nyomorúságok enyhítésének és megszüntetésének szent munkájában fog kimerülni. A papság ekkor nem szertartásos tisztaság, de az Isten lelkében való apostolság lesz; a papok nem hivatalnokok, hanem lelki pásztorok a szó szoros és nemes értelmében; az egyházat nem a világűröm gondja, de a belmissió fogja majd első sorban érdekelni: egyszóval az egyház egyetlen feladatköre marad a vallásos kultura; a tudományos kultura pedig átmegy teljesen és kizárólag az állam kezébe, a melynek ezt istápolni, ha valóban kultúrállam akar lenni, első és fő kötelessége. Előre látom e fejlődést, mert ezt követelni a történet logikája. Ebből folyólag minden jóstehetség nél-