Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-04-13 / 15. szám

HÚSVÉTI MELLEKLET Stabat Mater: Keresztfán az Isten Fia, Ott zokog, ott sír Mária ; Átkulcsolván a keresztfát, Lelkét éles tör hatja át. Fájdalomnak éles töre, Oh mint vérzik a szív tőle! Én Uram, e gyötrő kíntul A kemény kő is megindul. Jézus, megsebesíttettél, En bűnömért Te szenvedtél; Hadd gyógyuljak te sebeddel, Sok nagy bűneimet vedd el! Szeretetnek mély tengere, Add, merüljön lelkem bele, Hogy én szivem felbuzduljon, S érted, Uram, lángra gyúljon. Jézus Krisztus, én királyom, Ki függsz kínos keresztfádon : Oltsd lelkembe a le lelked, Megbocsátó nagy szerelmed. mid Míg végszavad elhal lassan, Bűneimet megsirassam; Szent véred kiömlő árja Lelkem mossa meg tisztára. Mint Te, tűrjek és szenvedjek, Megbocsássak, megengedjek, Ügyemet Istenre hagyjam, Szent tetszésén megnyugodjam. Már veled megfeszíttettem, Nem én élek, Te élsz bennem, A ki engem úgy szerettél, Hogy értem halálra mentél. Mikor rossz napok jönnek rám, Sűrű könytűl ázik orcám: Köny záporán át is lássam Irgalmadat ragyogásban. Hogyha eljösz ítéletre, Vígy át engem szebb életre; Tekints rám irgalmassággal, S koronázz meg boldogsággal! Sántha Károly. A keresztyénség útja. (Fajok és korszakok.) A történelemnek legérdekesebb tárgya az, a mi az emberben legértékesebb: vallása. Ez a léleknek igazi szentek-szentje, a hova a kutató csak oldott saruval és emelkedett érzéssel léphet be. Csupán annak a szívnek tárja fel egész gazdagságát, a mely áhítattal, szeretettel, a vágy szárnyain közeledik hozzá s tartózkodó, bölcs óvatossággal bontogatja rejtélyeit. * Ezen remek latin éneket Jacoponus ferencrendi szerzetes írta (f 1306.). Wieland fordította németre (Knapp énekgyűjteményében az 545. sz. a.) Az eredeti latin és a német fordítást, söt a r. katholikusoknál meglevő magyar fordítást is szemem előtt tartva, eltérve a fordításnak különben kötelező szabályaitól, szabadon dolgoztam át magyarra, szabadon azért, hogy a Mária-kulAz anyag vizsgálatán eldurvult, az omlékony por örökkévalóságát evangéliumképen hirdető elmét csalódás, zárt ajtó várja itt; csupa érthetetlenség, megfoghatatlanság, a mit észlel. A mint boszantó zűrzavar a legfenségesebb szonáta is annak, a ki a hangvilág csodás változataiban nyilvánuló összhang iránt érzéketlen. Bizonyára különös istenadomány túszba ne essem s azért, hogy mi is énekelhessük. Az eredetinek szépsége s a nyelv erőteljessége (p. o. Tui mati, vulnerati, Tam dignííti pro me pati, Poenas mecum divide, Fac, me vere tecum flere, Crucifixio condolere, Donee ego vixero etc. etc.) így vesztett ugyan; de van legalább egy használható, szerintem szép énekünkkel több. 1 S. IC.