Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-01-05 / 1. szám

1906 EVANGÉLIKUS ŐRÁLLÓ 5 kozzanak, határozataik terjesztessenek fel a kerületre, innét az egyetemre s így az egyes kérdésekben bizonyos egységes egyházi köztudat fejlődjék ki, miheztartásul az egyház egyetemének. A kerületi lelkészi értekezlet első ilyen közös tárgyul a diakonissaügyet tűzte ki. A diakonissaság szolgálat; hálából és szeretetből fakadó szolgálata az Úrnak. Oly régi, mint a keresztyénség, első képviselőit ott találjuk a Megváltó körül. Á Lukács írása szerint való evangelium VIII. fejezetének 1—3. verse sorolja fel amaz asszonyok neveit, a kik hálából és szeretetből csatlakoztak az Üdvözítőhöz, hogy néki szolgáljanak: Mária Magdolna, Johanna, a Chusas neje, Susanna. Hozzájuk számítandó Mária és Mártha s azok a kegyes asszonyok, a kik „mikor elmúlt volna a szombat, vőnek drága keneteket, hogy elmenvén, megkennék őtet". Márk. XVI. 1. Ok közvetlenül szolgálhattak az Úrnak, utódaik már csak az ő kicsinyeinek gondjait vehették föl, a kikről szintén megmondotta az Űr: „A mit cselekedtetek egy gyei az én kicsiny atyámfiai közül, én magammal cselekedtétek". Máté XXV. 40. A mai értelemben vett diakoniának bibliai alapja azonban Cselek. VI. 1—6. „Nem jó nékünk elhagynunk az Istennek beszédét és szolgálnunk a szegények asztaloknak". Ezt mondja a tizenkét apostol és a tanítványoknak sokasága és hét diakónust választanak, a kiket az apostolok imádság- és kézrátétellel avatnak fel szolgálatukra. De csakhamar meg kellett győződniök, hogy a férfiak szolgálata elégtelen, nevezetesen a női szegények és betegek körül semmit sem tehettek, különösen keleten, a hol a két nem érintkezése úgyszólván lehetetlen volt. Amaz első kegyes asszonyok példájára nőket kellett alkalmazniok s az első és egyetlen diakonissa, a kinek nevét szent könyvünk megőrizte, Fébé, a Kenkhrea városbeli gyülekezetnek szolgálója, a kit Pál apostol a római levél XVI. r. 1—2. versében ajánl az ő római híveinek. A gyülekezetnek vala szolgálója, a ki a női szegényekről, betegekről és a hitükért rabságot szenvedőkről gondoskodott és pedig Kenkhreában, Korinthus kikötő városában, a hol, a mai kikötő városok jellegéről ítélve, bizonyára tág mezeje nyilt ezirányú tevékenységének. Az apostoli kor után következő időben Trajánus rendeletére Plinius Kis-Ázsiában két diakonissát kínoztat, hogy megtudjon egyet-mást a keresztyének szokásairól és vélt titkos szertartásaikról 104 vagy 111 körül Krisztus után. A II. és III. században özvegyek lépnek a diakonissák helyére I. Timotheus V. 9. értelmében. A papi rendhez tartoznak csakúgy, mint a püspök, presbyter és diakónus. Igazi özvegyeknek kellett lenniök, a kik csak egyszer mentek férjhez, gyermekeiket tisztességesen fölnevelték. Az asszonyok elöljáróivá lettek. Az árvák neveléséről és a hitükért fogságot szenvedett hitsorsosokról gondoskodtak, a szegények és a betegek mellett. A IV. században nagy átalakuláson megy keresztül az ügy. Az özvegyek rendje mindinkább háttérbe szorul s mind több jelentőségre emelkedik a diakonissáknak, mint egyházi szolgálóknak intézménye. Ezek igazán az egyház szolgálói voltak, a templomban az aszszonyok ajtajánál álltak, a női szegényeket és betegeket látták el a diakónusoktól átvett alamizsnákkal, tanították a női kathekumenusokat, ezek keresztségénél segédkeztek a püspöknek, a fehér ruhájában vízalámerültet Ők vették gondjaikba, ők öltöztették fel. Sajnos azonban, mindinkább lábra kap az apácajelleg, lassan-lassan szokássá lesz a szüzességi fogadalom letevése s a kizárólagos püspöki avatás, a mely imádságból és kézrátételből állott. Chrisostomus emlékezik meg Olympiáról, a ki a 400. év körül élt Konstantinápolyban és hathatós segítségére volt a nagy egyházatyának. A IV. század végétől kezdve feltartóztathatatlan az apostoli diakonissa intézmény hanyatlása. Európa népeinek nagy része keresztyénné lett, általános szokássá vált a gyermekek keresztsége, a mely már nem igényelte a diakonissák szolgálatát. Az egyházi élet középpontja nyugatra terelődik, a hol a nők helyzete, társadalmi állása egészen más, mint volt Keleten. A diakonissák élete mindinkább asketikus, apácaszerűvé lesz, már halálos büntetés sújtja azt a diakonissát, a ki fogadalmának letevése után férjhez megy. A kolostorszerű apácaélet lesz az egész vonalon uralkodóvá: külső, látszólagos jócselekedeteivel és belső, erkölcsi romlottságával. A zsinatok egymásután tiltják el a diakonissák felavatását, úgy hogy nyugaton a diakonissaság, mint intézmény 800 körül teljesen megszűnik. Konstantinápolyban még 1200 körül is találunk diakonissát, hogy azután Keleten is végkép eltűnjék az egyházi élet színteréről. A reformáció előtti korszakból diakonissaszerű intézményként a „Beghin"-nek és a „Közös élet nővérei"-nek társasága említendő fel. Le Begues Lambert 1184-ben Llittichben átengedi kertjét kegyes életű nők számára, kis lakóházakat építtetve abban templommal és kórházzal. A kik ebbe az egyesülésbe léptek, megtartották vagyonukat s abból fedezték szükségleteiket, a vagyontalanok keresményükből tartották fenn életüket; ezenkívül tanították a leánygyermekeket, ápolták és gondozták a kórház betegeit s naponkinti közös istentiszteletben lelték gyönyörűségüket. Szent Kristóf oltalma alatt állottak s 1237-ben már meg kellett nagyobbitaniok a védőszentjükről elnevezett templomukat, mert 1500 beghin élt a körül s Belgium egyéb városaiban is számos hasonló intézet keletkezett. Szüzességi fogadalmuk csak tagságok idejére szólott, bármikor férjhez mehettek s kilépésükkor szerzett javaikat is magukkal vihették. Az „életközösség nővéreinek rendje" deventeri Groot Gerhardnak köszöni megalapítását. Hagyományából alakult az egyesület, a melynek tagjai szigorú közösségben éltek, náluk már a pénztár is közös volt; az áhítat óráin kívül fonással, szövéssel, varrással foglalkoztak s mindezekben oktatták is a polgári leánygyermekeket ; e mellett betegeket is gondoztak. Rendjük különösen Németalföldön terjedt el. A reformáció idejében istentiszteleteiknél elhagyták a misét s helyébe az ige hirdetése lépett, egyébként szervezetük megmaradt. Mikor fel akarták őket oszlatni, Luther meleghangon kél védelmükre s úgy ezen, mint egyéb irataiban is határozottan óhajtja, vajha volnának olyan intézmények, melyekben kegyes életű nők az evangelium szellemében igyekeznének a nyomorúságot enyhíteni s az élet nagy ellenmondásait kiegyenlíteni. Az óhajtás azonban megmaradt óhajtásnak. „Sola fide Ez a jelszó mennydörgött végig az egész keresztyén világon s tisztító viharként rázza meg és dönti romokba az egyház korhadt oszlopait, az apácazárdákat s a szerzetesrendek kolostorait, a megholt cselekedetek ezen mentsvárait. Újat, jobbat, az evangelium szellemének megfelelőt nem állíthat helyükbe: a XVI —XVII. században az egyház dogmatikai épületét kellett megépíteni s védelmezni a különböző támadások ellen. A rationalismus tatárjárásának megszűnése után a XIX. század első tizedei támasztják fel sok százados halottaiból a diakonissaügyet. Németországban négy férfi