Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)
1905-02-17 / 8. szám
J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 83 És éppen a tény, hogy valaki oly igazságokat s oly formában tud hirdetni, a melyek nemcsak korát érdeklik, de minden korok emberét is: bizonyítéka s biztosítéka a szerző s műve halhatatlanságának. Száz éve éppen, hogy e remek munka 1805-ben Rimányi fordításában Pozsonyban „A világ labyrinthusa" címen megjelent. Közel 200 évet kellett tehát várnia, míg gazdag szellemi kincsei magyar népünk köztulajdonaivá is válhattak ! Ám a magyar fordítás megjelenése óta letűnt kerek 100 esztendő erős nyomokat hagyott úgy általában magyar nyelvünkön, mint különösen a Rimányi fordításán is. Nemcsak, hogy elavúlt teljesen, annyira, hogy fejlettebb izlésű s nyelvérzékű korunk azt többé élvezni nem tudja, hanem el is kallódott, annyira, hogy csak nehezen férhetni egy-egy közkönyvtárban egy-egy gondosan őrzött példányához. E kettős ok arra bírt, hogy Comenius müvét újból átdolgozzam s újból megnyissam a lelkek épülésére ezt a gazdag forrást, a mely már oly régóta teljesen el volt zárva előlök. Olvasó közönségünknek módjában lesz az átdolgozás révén (mely nemsokára sajtó alá kerül) a gyönyörű munka fenkölt eszméivel, léleküdítő gondolataival egészökben megismerkedhetni. Ám azért nem lesz érdektelen azzal előre is e kis bemutató révén némi ismeretséget kötni. Cseh- és Morvaországnak a hussziták kiontott vére által megszentelt völgyeiben visszavonulva, békében élt egy kisded felekezet, a mely magát a „cseh-morva testvérek" névvel nevezte s a melynek tagjai a Franciaországból még a 12-ik század idején ide menekült valdensek és a hussziták utódaiból verődtek össze. Istenfélő, kegyes nép, lelkületére nézve hasonló a mai herrnhuti felekezethez. Mint polgár is szorgalmas, józan és békés. Híven művelte a földjét, serényen s becsületes kézzel űzte iparát, híven fizette adóját. Betartotta az Úr parancsolatát: „Add meg a császárnak, a mi a császáré és Istennek, a mi az Istené." Hát bizony ilyen nép felett uralkodni csupa öröm lehet és gyönyörűség. Ámde akkoriban más idők jártak. Minden kornak megvan a maga mozgató eszméje. A 19. század a nemzetiségi eszme százada volt, — a 20-ik valószínűleg a sociális megújhodás Százada lesz, — a 16-ik századot, főleg első felében még a vallásos renaissance tartja hullámzásban, ám második felében s vele együtt az egész 17-ik század már a dogmák uralmának a korszaka, a felekezeti türelmetlenség, a jesuitikus reakció gyászos saeculuma. Uralkodók politikáját is első sorban a felekezeti szempont irányítja. És egy II. Ferdinánd kegyes dolgot vél cselekedni, a midőn országait Máriának ajándékozza, a kit hadseregeinek fő-főgeneralissimusává is nevez ki s legszentebb uralkodói kötelességének ismeri, hogy országaiból az eretnekeket kipusztítsa. Hogy mit várhat tőle a világ, annak jelét adta már mint Stájer főherceg, mely minőségében az örökös tartomány összes protestáns lakosságát felkoncoltatta vagy száműzte — Isten nagyobb dicsőségére. Uralkodásra léptével esik össze a harmincéves háború kitörése, e szörnyű emlékű pusztító hadjáraté, a mely fél Európát lángba, vérbe fürösztötte s a mely egész népeket tett koldussá avagy semmivé. A harmincéves háború áldozatai között elsők a „cseh-morva testvérek." Ferdinánd vallon zsoldosai csakhamar ráakadtak békés telepeikre, egyszerű, de tiszta falvaikra, áhítat keltő templomaikra. S a szegény nép kénytelen volt megválni otthonától, melynek fedelét durva zsoldos kéz felperzselte — s kezébe véve a vándorbotot megindulni — a földönfutók útján. Népének sorsát osztja Komenius is, az ifjú fulneki lelkipásztor. Községével együtt családi fészkét is zsoldos katonák feldúlják, felégetik — s ő népével együtt menekülni kénytelen, miközben elszakad feleségétől és két szép gyermekétől, kiket mihamar végleg elválaszt tőle a halál. A hit megpróbáltatásának nagy korszaka volt ez, a midőn választani kellett e kettő között: földi boldogság és hitvalló megnyugvás ; és jaj volt a léleknek, a mely a hitvallók erélyének megnyugtató adományát nem bírva, csak a földi boldogságának elvesztén tépelődött és siránkozott. Ilyen kishitűség rendszerint a kétség örvényébe hajtja a lelket, a honnan nincs menekülés ; míg a hívő lélek a legszörnyűbb csapásokban is Isten kisertő ujját látja, a ki „azt kisérti, kit szeret, máskép ő nem is tehet" ... s e tudat nemcsak megnyugvást, de boldogságot is ád szívének, lelkének. Hát ilyen Isten kegyelméből való hitvalló lélek volt a mi ifjú Komeniusunk is. A jó lelkipásztor lelkipásztor marad a földönfutás idején is. És hitének energiájából jut fölösleg elég mások hitének felköltésére s lelkének inegvigasztalására is. Nem siránkozik, de elmélkedik. Nem jajgat, de hymnust zengedez, áldva a Kezet, a mely sújtja, mert tudja, hogy a választottak áldott sorsa ez ... És a hol egy kis pihenőre szert tehet, rögtön tollat ragad, hogy kegyes elmélkedéseit papírra vetve maga enyhüljön s másoknak is enyhülést nyújtson. Valóban „a szegénynek drága kincs a hit, tűrni s remélni megtanít". Első üldöztetésének (mert később is volt ebben része elég) e korszakából való különböző elmélkedései közül legyen elég itt a „Keresztyén tökéletességről" s „Az árvaságról' 1 , szóló gyönyörű két traktátumára utalnunk, a melyeket követ s értékben még felül is múl „ Világ útvesztője és szív paradicsoma" c. múve (1623). Amaz elsőt akkor írta, a mikor — bús kebléről letépve, de még ifjú felesége is élt. Szeretett hitvesének ajánlotta — vigaszul a nyomorúságban. „Édes feleségem, szent ereklyém, Isten után legdrágább kincsem ! Miután Isten úgy akarta, hogy nekem az emberek dühe elől menekülnöm s tőled elszakadnom kellett s hogy így testileg többé közeledbe ne juthassak : azért, tudva, hogy a te szivedet is sokszor emészti az engem marcangoló gyász és fájdalom, e könyvecskét küldöm neked íme
