Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-02-10 / 7. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 75 azon, hogy Isten miért nem vezette hozzájuk előbb az ige hirdetőit s miért zárta ki ez által őseiket az üdvösségből, hogy ezért a meg nem tértek közül sokan neheztelnek Istenre, s bár szivük kész volna a hit befogadására, idegenkednek a keresztség felvételétől. Hogy a közvélemény ilyen kérdésekkel is foglalkozott, abban első sorban maguk a téritők voltak hibásak, kiknek egyik legtöbbször használt fegyverük az a tétel volt, hogy a ki a keresztség és a halotti szentségek nélkül hal meg, okvetetlenül elkárhozik. De ez a fegyver sokszor rosszul sült el. Kiusú szigetén volt például egy daimió, a ki nagyon szívesen hallgatta a megváltás tanát s már-már kész volt megkeresztelkedni, de előbb megkérdezte a hozzá járó pátert arra nézve, hogy az ő apja, ki nem lehetett keresztyénné, mert még a hitterjesztők megérkezése előtt meghalt, a pokolban van-e, vagy a mennyországban. A bölcs páter abban a hiszemben, hogy egy kis ráijesztés csak siettetheti a daimió elhatározását, kereken azt felelte, hogy csak a pokolban lehet, ha nem volt keresztyén. A daimiót erre elfutotta a méreg, a pátert elkergette s többé hallani sem akart a keresztyénségről, nem férvén fejébe, hogy önnön hibáján kívül miként kerülhetett a pokolba egy olyan talpig ember, mint a milyen az ő apja volt. Az ilyen és hasonló esetek dacára rohamosan terjedt a keresztyénség, lehet hogy bosszúságára a sintóista és buddhista papoknak, de a daimiók maguk nem igen akadékoskodtak. Az egyik a sok közül egyenesen azzal vigasztalta az új hit terjedésétől megijedt miniszterét, hogy a hol 36 szekta elfér, ott a harminchetediknek is találhat helyet. E nagyfokú türelmesség mellett nem csuda, hogy az a küldöttség mely a jezsuiták kezdeményezésére 1583-ban Rómába indult páter Valegnani vezetése alatt, s melyben négy daimiófi is részt vett, soha nem remélt fényes eredményről tehetett jelentést XIII. Gergely pápának. De a visszahatás hamarosan bekövetkezett és pedig politikai okokból. Az itt felölelt korszakban a nap istenasszonyának, Amateraszú ómikaminak családjából származó mikádók közül uralkodtak: Gonara (1527—1558) és Ogimacsi (1558—1587), de politikai hatalmuk egyáltalában nem volt. Hasonlóképen teljesen tehetetlenek voltak az oligarchákkal szemben az Asikaga családból való sógunok, a császárok világi hatalmának letéteményesei: Jositeru (1546—1565), Josihide (1565—1568) és Josiaki (1568— 1579). Ezzel szemben teljesen függetlenül uralkodott a maga területén vagy 32 daimió-család, melyek közül legkiválóbb volt a Móri, Akamaczu, Ászakura, Date, Imagava, Tokugava, Mijosi, Oda, Hoszokava, Csószokabe és Simazu ház. Ezek a családok szünet nélkül hadakoztak egymással : ma igy, holnap amúgy csoportosultak közös érdekből közös ellenség ellen, ma az egyik, holnap a másik lett földönfutóvá, de mindegyiknek leghőbb vágya az volt, hogy az Asikaga sógunokat megbuktassa s a világi hatalmat egész Japán fölött magához ragadja. Az Oda-család a kis Ovari tartományt, mint ősi birtokát, őrizte vitézül a hatalmaskodó szomszédok ellen, s Oda Nobunaga (1534—1582) mint ritka tehetségű és szerencsés hadvezér vitézül megállotta helyét minden támadással szemben, s hogy szerencséjének semmi hija se legyen, az ő kis királyságának Nakamura nevű falujában született Japánnak egyik legnagyobb vitéze s az egész világnak egyik legnagyobb hadvezére, Hidejosi. Igaz, hogy parasztnak, sőt koldusnak született, hogy kora ifjúsága tele volt súlyos erkölcsi tévedésekkel, de géniusza nem csak hogy elziilleni nem engedte, hanem káprázatos magasságba emelte kortársai fölé. Nobunaga szolgálatában parasztból nemessé, kályhafűtőből várparancsnokká, majd tábornokká s ura hatalmának növekedtével daimióvá lett. Ő buktatta meg az Asikagákat s ültette a sóguni székbe Oda Nobunagát. S mikor arról van szó, hogy Japán és a keresztyénség hogy állanak egymással szemben, lehetetlenség e rendkívüli embert hallgatással mellőzni, mert benne a japáni nép géniusza öltött testet s ugyanazok az okok, melyek őt több mint 300 esztendővel ezelőtt a keresztyénség kegyetlen üldözésére indították, voltak legfőbb akadályai a 19-dik század közepén újból megindult keresztyén missió jelentékenyebb eredményességének. A buddhismus, melyben Hidejosi nevelkedett, az embernek nem annyira isteni eredetét, mint isteni rendeltetését vallja, a sintoizmus pedig, mely népének ősi hitvilága, az elődök tiszteletében látta és látja kimerítve az embernek a mindennapi élet gondjain és bajain túlemelkedő kötelességeit; de Hidejosi mindezzel keveset törődött; neki csak egy vezéreszméje volt: Japán egyesítése s világhatalmának megalapítása. A mi nem ezt a célt szolgálta, azt vagy közömbösnek tartotta, vagy ha oka volt rá, üldözte minden hatalmával. Mikor Nobunaga halála után, kinek mindig hű szolgája volt, 1582-ben magához ragadta a kormányt s hosszasan tartó küzdelmek után a még meg nem hódolt oligarchákat is hódolatra kényszerítette, első gondja az volt, hogy a nép nyomorán, mely a századokig tartó belháborúk miatt szinte égbekiáltó volt, enyhítsen a mennyit csak lehet. A keresztyénséggel szemben eredetileg közönyös volt úgyannyira, hogy midőn 1596-ban háborút indított Korea és Khina ellen, az egyik hadtest vezetését a keresztyén Konisi Jukinaga tábornokra bízta. Ugyanakkor magában Kiotóban sok ezerre rúgott már a keresztyének száma és senki se háborgatta őket. Mikor azonban Hidejosi korábbi gyanakvásait némely portugál tengerészek nyilatkozatai is megerősítették, melyek szerint a keresztyén hittérítés a portugál és spanyol hadak útját van hivatva előkészíteni, hogy Japán leigázása annál simábban menjen, a legirgalmatlanabb üldözést rendelte el a keresztyének ellen. Sok százezerre rúgott már akkor a keresztyének száma Hidejosi birodalmában s az üldözés rettentően véres volt, mert nagyon, de nagyon sokan inkább választották a halált, mint a kereszt megtagadását. Igaz, hogy a buddhista papok örültek a dolgok ilyetén fordulatán, lehet hogy némileg az ő kezük is dolgozott alattomban, de annyi bizonyos, hogy se Hidejosit, sem a japáni népet eme borzalmas időkben nem a vallási gyűlölet vezette, hanem csupán hazájuk függetlenségének féltése, melyet a missionáriusoktól igért jobb hazáért nem voltak hajlandók cserébe adni. Ha pedig ez az aggodalom tévedésen alapult is, mint a hogy sokan állítják, akkor is csak sajnálatos, de nem kárhoztatható, ép úgy mint annak a mult század második felében való újbóli felmerülése. Hidejosit 1598-ban dicsősége és hatalma tetőfokán érte utói a halál. Örökébe Tokugava Ijejaszu lépett, az egyetlen daimió, a ki számításból, nem kényszerűségből hódolt meg előtte. Ijejaszu talpig ember volt, mint hadvezér és államférfiú egyaránt kiváló. Hidejosi a maga életére, Ijejaszu pedig látszólag 267 esztendőre, valójában azonban beláthatatlan időkre egyesítette Japánt.