Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-02-10 / 7. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 73 olyan, melyet elolvasva félreteszünk az elolvasandók sorába ? ... És hány van olyan, a mit egyszer elolvasunk és ezzel pályáját befutotta? ... És mindössze, jót és gyöngét összevéve, mennyi áll rendelkezésre ? . . . Kevés, még mindig nagyon kevés! Pedig a nép mindig többet és többet kiván. S ha egyházunk nem gondoskodik arról, hogy a hivek a maguk lelki táplálékát megtalálják, hiveink közül százan és ezren azokhoz fordulnak, kiknél nem keresnek hiába. Igaz! drága bért fizetnek. Lassankint otthagyják szívüket, lelküket! . . . De nemcsak a természet egyszerű gyermeke kiván az egyháztól szellemi táplálékot, hanem a müveitek is. Minő építő könyveket tudnánk a művelt nőknek ajánlani, mit tudnánk serdülő ifjak és leányok kezébe adni? . . . Azt hiszem, ha mindent elősorolnánk, akkor is nagyon hamar végeznénk. És mégis csodálkozunk, hogy éppen a műveltek soraiból veszítünk legtöbbet, hogy azoknál találunk legkisebb ragaszkodást, egyházszeretetet. Ne csodálkozzunk ! A templom csak a maga munkáját végezheti el, az építő irodalomét el nem végezheti. Ne csodálkozzunk, ha ily szomorú viszonyok között a mi számunkra elvész a nép, mert tudomány nélkül való ! . . . De nemcsak az a baj, hogy nincsen valláserkölcsi építőirodalmunk, hanem lépten-nyomon érezzük a valláserkölcsi szellemlen szerkesztett újság hiányát. A művelt és egyszerű embernek egyaránt mindennapi szükségletéhez tartozik az újságolvasás. És ez a nap-nap után való szellemi érintkezés nem is marad hatás nélkül az ember lelki világára. Pedig az a szellem, mely az ujsághasábokból árad felénk éppenséggel nem egyezik meg az egyház által hirdetett valláserkölcsi szellemmel. Hány ember lelkét tévesztették meg eddig és hányat rabolnak el az egyháztól még ezután is, számszerint alig tudnánk megmondani. De hogy veszítünk nap-nap után, az bizonyos. Vájjon ez a folytonos veszteség nem teszi-e az egyház kötelességévé, hogy a mostani újságok megjavítása s uj újságok alapítása által a fennálló bajon segíteni törekedjék ! 7 . . . Nem kellene-e teljes erőnkkel azon lennünk, hogy a. valláserkölcsi eszmék szolgálatában álló lap befolyásolja százak, ezrek lelkét, s vezesse helyes irányba az olvasóközönséget! ? Külön feleletre azt hiszem nincsen is szükség! És az újságnál még sokkal-sokkal inkább hiányzik az imádságos könyv. Ez az evangélikus hitbuzgó léleknek mindennapi kenyere. Folytonosan halljuk a panaszt, hogy legszentebb jogát és kötelességét, az imádkozást oly kevés ember gyakorolja. Mint szeretném ilyenkor a panaszkodóktól megkérdezni, hogy vájjon megtettiink-e mindent, hogy mindenki imádkozhassék? Hány szegény ember kezéből hiányzik az imádságos könyv 1 Hányan vannak hitfeleink között, kik más vallásúak közé ékelve, félreesve a templomtól, felejtve az egyháztól, hitüket alighogy éleszthetik, alighogy védelmezhetik, mert nincsen annyi pénzük, a mennyivel a szépen bekötött imádságos könyvet megszerezhetnék. Hányan vannak, a kik koldusságukban is vágyva az Istennel beszélgetés után, a más vallásúak ingyen adott imádságos könyvét fogadják el s hogy ajkuk azt az imát morzsolgatja, lassanlassan a szívük is hozzáalakul ehhez az imádságos könyvhöz. Ki az oka, ha elvész az én népem? . . . Kicsoda? . . . Bárcsak a felelősség eme nyomasztó terhétől megszabadítaná egyházunkat a Luther-Társaság. Bárcsak minden anyagi előnyt, minden tervet félretéve, imádságos könyvet adna ki s szórna szét a hivek ezrei közé. Ne olyat, a mi drága, — hisz olyan úgy is van, — hanem a mit ingyért adhat, avagy egy néhány fillérért ! . . . Pénzt nem hozna, az igaz, — de isten-áldást azt igen 1 Lássuk meg hát a veszedelmet, mely környékez mindenfelől. Ne nyerjen megerősítést a próféta szava : „elvész az én népem, mert tudomány nélkül való ! . . Cselekedjünk mint férfiak! . . . Kapi Béla. SZEMLE. A katholikus sajtó ujjong örömében, hogy a szabadelvűség a választásokon halálos sebet kapott s az elvérzés okvetlenül bekövetkezik. Leikök már látja azt a „keresztény Magyarországot", a minőről évtizedek óta izgatóbbnál-izgatóbb képeket festett ittasait pillanatokban a csalékony képzelet. Természetesen ennek a „keresztény államnak" első feltétele az egyházpolitikai törvények eltörlése, a gyermekek vallásáról szóló kivételével, mely a lélekhalászásnak zabolátlan vásárteret enged. Az öröm azonban alkalmasint korai. A szabadelvűség már annyira úrrá lett a lelkeken s annyira meggyökerezett a magyar gondolkodásban, hogy azt onnan többé kiirtani lehetetlen. Az az állapot, hogy nálunk valaha a katholicizmus ismét elnyomja a protestáns egyházat, be nem következhetik, a mint a nemzet nem térhet vissza a nomád élethez, ha egyszer már ivott a magasabb kultura italából. Ismételjük, ez a veszedelem merő káprázat csupán. Más oldalról támad az igazi ellenség; bent a falakon belül áruló lappang, a magunk renyhesége, nembánomsága, mely a bástyákra szeretné bízni azt, a mi az őrizők kötelessége. Hát ez baj, — ha végkép meg nem öl is, de fölöttébb elgyengít bennünket. Békés-Csabán, Orosházán, legnagyobb gyülekezeteinkben a socialismus pusztít s ilyen módon bomlik, szakadozik egyházunk. Mindennek más orvossága nincsen, minthogy egyházunknak saját magát kell vizsgáló szemmel figyelnie, aluszékonyságából kigyógyulnia; minden íz újuljon meg az evangelium lelke szerint bennünk s akkor a keresztyénség oly hatalommá válik ismét, a mivel semmi sem versenyezhet. Akkor igazán veszélytelen minden támadás és ostrom, mely reánk tör. Észak-Amerika protestáns egyházai minden állami védelem és segítés nélkül, pusztán a bennök lakozó élő hit erejénél fogva virágzanak, sőt az állam alakulására, alkotmányára, politikai életére irányadó befolyással vannak. Vajha állandóan elménkben forgatnánk, hogy az anyagi jólét, a földi bőség nem minden s rendszerint a legszegényebb gyülekezetekben legotthonosabb Krisztus szelleme. Pap és tanár. Megint fölmerült ez az ellentét, igaz, hogy a szenvedély és keserűség diktálta toll alá. Papi sérelemképen van feltüntetve, hogy az egyházkerületi elnökségek a szerkesztőt a tanáremberek közül szemelték ki. Mellőzzük annak fejtegetését, hogy ez a felfogás mennyire ellenkezik az egyetemes papság elvével, a melylyel egyházunk jövendője összeforrott s melylyel marad vagy bukik. Bennünket most inkább a dolog gyakorlati oldala érdekel. Hová fog egyházunk jutni, ha minduntalan ellentéteket vadászunk s gyanakodó, irigy szemekkel nézünk egymásra? Ha azokat, a kiknek a közegyház érdekében az együttműködés volna hivatásuk, meggondolatlan vagy önzés sugallta szóval elválasztjuk egymástól, elidegenítjük a közös cél pótolhatatlan kárára. Ép ily módon lehetne üszköt vetni a lelkészek és világiak közé, hogy egymás támogatása helyett áskálódjanak egymás ellen. Nincs talán elégokulásunk annyi elzüllött egyház példáján, a hol a pap és tanító közé éket vert valami jóakaró kéz? De elég a példából. Fölösleges a józan értelmű és nemes-