Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-02-03 / 6. szám

64 1905 a tudományosság zászlóvivői lesznek. Az egyház a maga célját csakis ott közelítheti meg, a hol él a szivekben, a vágyódás az igazságok keresésére és befogadására, másfelől pedig megvan a készség és képesség az egyénivé tett szellemi kincsnek másokkal közlésére. Szóval az egyház nagy és hatalmas csakis akkor lehet, ha lelkészei megkeresik, hívei pedig megtalálják szellemüknek táplálékát. De ebben keresve egyházunk erejét, méltán sóhajtunk fel: „elvész az én népem, mert tudomány nélkül való! ..." Hogy minő fontos a lelkészre a tudományosság, arról talán felesleges is szólani. Vagy legalább is felesleges volna. Mert hiszen mindenkinek kell éreznie, hogy a lelkészi hivatás a tudománytól el nem szakítható. A lelkész a kötelesség útján haladva, a tudományban találja a maga hű segítőtársát. Ez nyitja meg előtte az örök igazság forrását, a szentírást. Ez tárja fel annak mérhetetlen gazdagságát s érteti meg vele a Krisztus tanításának igazi értelmét. Ez adja birtokába azokat az eszközöket, melyekkel a tudományos kutatás munkáját végezheti. Ez a tudományosság gazdagítja ismeretkörét, ez adja meg azt a ma napság, fájdalom, nagyon kevéssé méltányolt erkölcsi kincset, a mit tudományos meggyőződésnek nevezünk. A tudományos meggyőződés, a tlieologiai hitvallás képezi a lelkészi hivatás teljes betöltésének első feltételét. E nélkül a lelkész működése sablonokban vergődő, törvényszerű szolgálat, melyből a céltudatos irányzat, a tudományos munkálkodás szülte meggyőződés hiányzik. De talán jogos, ha e pontnál megpihenünk egy pillanatra. Mert mit tagadjuk, mit szépítgessük a dolgot, egyházunknak egy vérző sebéhez nyúltunk. Lehet, hogy fáj is egy kicsit, de vérző sebhez fájdalomokozás nélkül nyúlni talán nem is lehet. Be kell vallanunk, hogy sokan a lelkészi hivatás és a tudomány szoros viszonyáról megfeledkeznek, a hivatás mezején azt a kevés alapot tördelik, a mit a theol. tanintézet egykor lerakott. Tördelik, de tovább nem építenek. Hol keressük itt a fejlődést, hol keressük a folytonos haladást? Hiába keressük! . . . Lelkészek vannak, de nincsenek theologusok. Pedig minden lelkésznek egy-egy theologusnak kellene lennie. S azok, kik tudomány és hivatás viszonyának eme szükségességét tagadják, felejtik, hogy a lelkész munkálkodásának hátterét a theologus alapvető, lelkiismeretesen előkészítő munkássága előzi meg s kiséri, mint megtermékenyítő eső folytonosan. E nélkül a hivatást betölteni nem lehet. A lelkészi hivatás tehát mindenekelőtt a theol. tudományosságot követeli meg. De még ez nem elég! A lelkésznek nem szabad felejtenie, hogy minő korban, minő emberek között munkálkodik, minő eszmék uralják a kor lelkivilágát s irányítják gondolkodását. A társadalmi kérdések elől önmagát el nem zárhatja, mert az ő munkálkodása ennek a kornak, ennek a világnak megjavításában áll. Ismernie kell tehát a társadalmat minden erényével, minden bűnével egyben, a mint azt az élet és a társadalmi tudományok mutatják. Ismernie kell mindazon tudományokat, melyekből merített igazságok összesége az általános tudás, az általános műveltség képzetét alkotják. És én ennek az utóbb említett tényezőnek kiemelését és különös hangsúlyozását a mi korunkban nagyon fontosnak tartanám. Nap-nap után halljuk a panaszt, hogy a lelkész tekintélye hanyatlóban van. De az okot félünk megkeresni. Pedig előttünk van! Ne is áltassuk magunkat, ez az ok nem rejlik kizárólag a vallástalanságban. Mert ne felejtsük, hogy az emberi hivatás tekintélye magával az emberrel áll szoros viszonyban, ezt már nem szállíthatja alá, csak az ember maga. Ne felejtsük, hogy erkölcsi méltóságától, erkölcsi értékétől senki sem foszthatja meg a lelkészt, csakis ő maga. Ha tehát nincsen meg ez állásnak az a tekintélye, mely méltán megilletné, úgy ez egyéb okok mellett arról a szomorú igazságról is bizonyságot tesz, hogy a hivatás tekintélyének megvédésénél sokan elmulasztották kötelességeiket. A jelenkor ama szomorú tanulsága, mely szerint a lelkészi hivatás tekintélye megingott s az erkölcstan ama bíztató tanítása, mely szerint azt mindegyikünknek magunknak kell visszaszereznünk, különösen fontossá teszi, hogy a lelkész és a tudományosságviszonyát nyomatékkal hangsúlyozzuk. Tlieologiai és szélesebb körű általános tudásával, társadalmi ténykedésével tegyen bizonyságot, hogy ő egy tudományos, a modern kor színvonalával megegyező hivatás képviselője, így lesz képes hivatásának betöltésére és tekintélyének megvédelmezésére a tudomány által. És mi kell ehhez? Nem más, mint a kötelességtudattól áthatott lelkiismeret és jó s törekvő készség. De a hol ez a lelkiismeret elszunnyad, a hol hideg közöny, anyagias gondolkodás és megbocsáthatatlan nemtörődömség mellőzik a hivatás betöltésére segítő erőt, a tudományt, ott romba dől az erkölcsi tekintély, ezzel együtt megsemmisül a társadalmi tekintély s igaz lesz a próféta szava: „elvész az én népem, mert tudomány nélkül való!" Sokan az előző sorokban felállított követelésnek eleget tesznek ugyan, de tovább ezután nem mennek. Azt a szellemi kincset megszerzik maguknak, de csak maguknak tartják meg, abban nem részesítenek senkit sem. Sokszor igaz, a szerénységben rejlik ennek oka. De ezzel szemben bizonyára jogosult a figyelmeztetés, hogy ez a szerénység nem erény, hanem mulasztás, szellemi önzés, mely javait embertársaival közölni nem hajlandó. Ez a véka alá rejtett égő mécs! . . . Arról, hogy mindaz, a mit a tudománynyal való foglalkozásra, illetőleg nem foglalkozásra s az irodalom művelésére felhoztunk a valóságnak megfelelő, könnyen meggyőződhetünk. A tudományos vállalkozások, ha azok mindjárt egyházi érdekeket szolgálnak is, a részvétlenség ködében vesznek el s a tudományos munkák a raktáron levő könyvek számát szaporítják. A tudomány ma keveseknek kell! ... És ott vannak az egyházi lapok! A hasábok személyeskedő tollharczokat, kicsinyes vitatkozásokat, hírlapírói frázisokkal megtöltött riadókat állítanak egymás mellé, de az igazi tudományos tartalom ugyancsak hiányzik. Sovány szellemi táplálék ez annak, a kinek folytonos haladásra, folytonos fejlődésre van szüksége! És ez annál leverőbb, mert eme sajnálatos igazságban két mulasztás rajzolódik elénk; vétkeznek azok, kik alkotó erejük tudatában ezt az ürességet nézik s a tettre hívó kötelesség szavát nem hallják meg, de vétkeznek azok is, kiknek lelke igazi szellemi táplálék után nem éhezik, a kik megmaradnak a régi szegénységben, s hallgatásukkal helybenhagyják azt. A míg ennek a két véteknek nem ássuk meg sírját, addig haladás, fejlődés nem lehet, addig a magyar theol. tudományos irodalom, a melyre pedig oly szép hivatás várna, ki nem fejlődhetik. Kettőnek kell e szent munkában egyesülnie. Azoknak, kik az igazság keresésére különös isteni kegyelemből képességet nyertek s azoknak, kik annak befogadására készséggel sietnek. A míg mindkét táborból oly sokan hiányoznak, mint most a mi napjainkban, addig nagy a veszély: „elvész az én népem, mert tudomány nélkül való! . . ." Kapi Béla.